Lehetetlen, hogy elvesszen Mária tisztelője, ki őt hűen szolgálja és magát állandóan kegyeibe ajánlja. Némelyek előtt talán túlerősnek tűnik fel ez az állítás, de kérem az ilyeneket, ne vessék el, míg nem olvastak el mindent, mit bizonyítására fel akarok hozni. Amikor azt mondom, hogy nem veszhet el örökre Isten anyjának tisztelője, nem értem alatta Máriának ama tisztelőit, kik Isten anyja iránt való áhítatukat csak arra használják, hogy annál nyugodtabban vétkezhessenek. Még sincsen igazuk, kik helytelenítik, hogy Mária irgalmasságát oly nagyra becsüljük, mert – mint ők állítják – a bűnösök csak visszaélnek e tanítással, hogy még többet vétkezhessenek: már pedig nincs igazuk azért, mert az ily vakmerő emberek, kik azt teszik, elvetemedett bizalmukért nem irgalmasságot, hanem méltó büntetést érdemelnek. Tehát ezúttal Máriának csak oly tisztelőit értem, kik őszinte javulási szándéktól vezéreltetve állandóan Isten anyjának kegyeibe ajánlják magukat és hűek maradnak a neki szentelt áhítatgyakorlataikban; és igenis azt állítom, hogy úgyszólván kizárt dolog, hogy az ilyenek elkárhozzanak. Ezt állította P. Crasset (T. 1. qu. 7.) a Mária-áhítatról írt művében, őt megelőzően Vega az ő Mária-teológiájában, Mendoza (Virid. 1. 1. probl. 9.) és több hittudós. Hogy azonban meggyőződést szerezzünk arról, hogy ezek nem ok nélkül kockáztattak ilyen állítást, halljuk, miként vélekedtek e tárgyat illetőleg a szentek és hittudósok. Mellesleg megjegyzem, hogy ne csodálkozzunk, ha esetleg több egyenlő hangzású mondásra akadunk; én ugyanis mindent fel akartam hozni, hogy bebizonyítsam, mennyire megegyeznek az írók e tárgyban.