Jóllehet a becsület egyik legnagyobb javunk s legféltettebb kincsünk, mégis annak fegyveres védelmét a keresztény erkölcstan sohasem engedélyezi. Az oka ennek egyszerű és világos. A becsület megóvására, védelmére, visszaszerzésére ugyanis a fegyver teljesen alkalmatlan s célszerűtlen eszköz. Mert mi a becsület? Mások jó véleménye felőlünk. Ezt fegyverrel kicsikarni, visszaszerezni nem lehet. Tehát valami más, alkalmas módot kell keresnünk, hogy a rólunk támadt rossz véleményt eloszlassuk s a becsületet kiérdemeljük.
Megeshetik, hogy becsületünket nemcsak szóval vagy jellel, hanem tettleg, pl. arculütéssel támadják meg. A mérséklet adott szabályai értelmében a megsértettnek ily körülmények között is be kell érnie azzal, ami a világ szemében való becstelenség elhárítására elégséges. Már pedig a „közvélemény” ki van elégítve, ha a megtámadott az arculütést vagy ehhez hasonló inzultust hasonlóval viszonozza. Ha ezt megteszi, nem vétkezik, feltéve, hogy eljárásával csupán elégtételt akar venni, nem pedig bosszút állni.
Végezetül csak egyet!
Jézus Krisztus evangéliumának egyik legkitűnőbb szépsége, hogy míg egyrészt megtanít az országútra, melyen mindenki nyugodtan haladhat az ég felé, felállítja a sorompókat s tilalomfákat, amelyek mögött már a bűn s kárhozat tátong; addig másrészt reámutat a magasabb s magasabb hegyi ösvényekre, amelyek a tökéletesség csúcspontjai felé vezetnek. Megengedi a mérséklet határai közt mozgó, bűntelen önvédelmet, de ugyanakkor szemük elé tárja az Úr Jézus példáját, aki, midőn életét s becsületét támadják s utolsó darab „ruhájára is sorsot vetének”, nemcsak eltűri, nyugodtan elszenvedi az igazságtalanságot, hanem szent örömmel, mohósággal fogadja azt, hogy mennyei Atyja annyiszor s annyira megsértett becsületének, dicsőségének elégtételt nyújtson.
Midőn tehát az Úr példával s szóval azt tanítja: „Én pedig mondom nektek: Ne álljatok ellene a gonosznak; hanem aki megüti jobborcádat, fordítsd neki a másikat is. És annak, aki veled pörbe akar szállni és köntösödet elvenni, engedd neki a palástot is. És ha valaki téged kényszerít ezer lépésnyire, menj el vele még kétannyira …” (Mt 5,39–41) – nem a szoros kötelességet hirdeti, hanem a keresztény tökéletességet; arra oktat ki, hogyan szerezhetjük meg magunknak, esetleg, ha kell, világi becsületünk nagylelkű feláldozásával is, a magasabb rendű, fenséges, isteni becsületet: az életszentséget.