Az egyházi törvénykönyv (1918) az öngyilkosokat, kik tettüket beszámítható állapotban követték el s a bánat jele nélkül múltak ki, a többi nyilvános bűnössel egyetemben kizárja az egyházi temetésnek s az ezzel összefüggő gyászmisének kegyelméből. Egyházunkat ezen eljárásában – amelyet egyébként is csupán a bizonyosan beszámítható állapotban elkövetett öngyilkosságoknál alkalmaz – tiszteletreméltó, bölcs, szent okok vezérlik.
Nem akar ezzel az elköltözött lélek felett ítéletet mondani. Ez az Isten dolga. Nagyon könnyen meglehet ugyanis, hogy a lélek utolsó pillanataiban, a halállal való vívódása közben, mégis csak feltekint Istenre s vele a tökéletes bánat által kibékül. Éppen nem lehetetlen, hogy a mindentudó Isten előre látva a keserves könnyeket, melyeket az elköltözött gyászba borult hozzátartozói érte önteni fognak, az imákat, alamizsnákat, szentmiséket, melyeket lelke üdvéért (mintegy magánúton) be fognak mutatni, ezekre való tekintetből már előre megadja a végső veszélyben forgó szegény léleknek a megtérés kegyelmét.
Nem is az elhunyt rokonságát akarja Egyházunk az ily eljárással sújtani, szégyeníteni. Hiszen ezek a dologban legtöbbnyire teljesen ártatlanok.
Az Egyház az öngyilkosság rettentő bűne iránt akar borzalmat ébreszteni s másokat attól visszariasztani. És erre az egyetlen hathatós eszköz a végtisztesség megtagadása.
Elvégre is az Egyház kénytelen eljárását ahhoz szabni, amit az öngyilkosság külsőleg elárult, mutatott, s nem fogadhatja el irányadónak a modern újságirodalom könnyűvérű frázisát: „Megbűnhődött már a halál által!” Sőt az öngyilkos éppen halálával követte el az utolsó, legnagyobb bűnét, amely a megszomorított s megszégyenített édes Anyánknak, az Egyháznak s minden istenfélő léleknek rosszallását szükségképpen magára vonta s ami csupán az egyházi temetés megvonása által juthat csak kifejezésre. Hithű vidékeken valóságos botrány volna, ha az öngyilkos ugyanazon végtisztességben részesülne s ugyanazon szentelt földben kapna helyet, mint a keresztény, aki a Gondviseléstől reárakott kereszt alatt állhatatos hűséggel kitartott az utolsó leheletig.
Imádkozzunk tehát buzgón s gyakran szerencsétlenül elköltözött felebarátaink lelki üdvéért, kik e lelki segélyre talán sokkal inkább rászorulnak, mint bárki más; ámde emellett sohase engedjük magunk s mások lelkében elhomályosodni azt a nagy gondolatot, melyet már az ókor bölcse (Pythagoras) is ismert s fennen hangoztatott: „Az emberiség jólrendezett hadsereg, melyben az égi vezér kinek-kinek helyét megjelölte. Ott kell mindenáron maradnia, míg csak a legfőbb hadúr onnan el nem szólítja”.