Az öngyilkosság minden körülmények között szentségtörő merénylet Istennek, az élet s halál kizárólagos urának elévülhetetlen jogai ellen, az azokba való vakmerő beavatkozás.
Az öngyilkosság a legborzalmasabb kegyetlenség saját magunk ellen, amellyel ti. magunkat jóvátehetetlenül örök s végtelen szerencsétlenségbe döntjük.
Az öngyilkosság jellemtelen gyávaság, amellyel ki akarunk bújni legszentebb kötelességünk alól, mellyel családunknak, hazánknak s az egész társadalomnak tartozunk.
Az öngyilkosság végül óriási botrány az emberi társadalomra, amely előtt saját hitetlenségünkről teszünk nyilvános vallomást s rossz példánk által számos gyenge embertársunkat hasonló oktalan és istentelen cselekedetre bátorítunk.
Álljuk tehát az élet nagy csatáját bátran és híven! Hordozzuk az élet súlyos keresztjét s ne dobjuk azt le gyáván vállunkról. Mikor bizonyos életunt katonatiszt az erdő sűrű mélyén már-már magára emelte a gyilkos revolvert, az ott észrevétlenül gombát szedegető földmíves hirtelen kiragadta azt kezéből. Az elkeseredett tiszt erre kardot ránt s a szegény ember keblének szegzi. „Csak rajta, tiszt uram! – mondja erre amaz – én nem vagyok ám olyan gyáva ember, mint kegyelmed. Engem a szegénység már megtanított a türelemre.”
Tudunk férfiúról, aki a népes család fenntartásának gondja elől gyáván a megbecstelenítő öngyilkosság karjába menekült, míg felesége, a gyenge asszony, bátran szembe nézett az életnek, s keserves kézimunkájával a féltucat gyermekből kiválóan derék embereket, köztük két papot nevelt fel.
Valóban! Megküzdeni az élet viharaival, bátran s bizalommal nézni a jövőbe s nyugodtan bevárni a halált, ez illik s méltó a keresztény férfiúhoz.