Nincs oly kétségbeejtő helyzet az emberi életben, mely az öngyilkosságot igazolhatná, megokolttá, megengedhetővé tenné!
Talán menthető volna némiképpen az öngyilkosság, ha általa az ember minden bajától, szenvedésétől egyszer s mindenkorra megszabadulna. Azonban méltán kérdezhetjük az öngyilkosjelölttől, mint ahogy azt egykor Overberg, a hírneves münsteri szemináriumi rektor tette, midőn a Gondviselés egy ilyennel összehozta: „Akkor jobb lesz?” És az illetőt e néhány szó szinte felébresztette. Valóban: akkor jobb lesz? Az öngyilkosság segít majd a bajon? Hiszen nem csupán a kereszténység tanítása, hanem az egész emberiség közhite, hogy az isteni igazságszolgáltatás az öngyilkosságot örök büntetéssel torolja meg. Már a régi görögök az öngyilkosokat, mint az istenség ellen lázadókat s az állam súlyos megkárosítóit, a kárhozottak közé számlálták s a temetési tisztességtől megfosztották. Vergilius, a római költő is a pokolba helyezi azokat, kik önkezükkel oltották ki életüket. Ha tehát az öngyilkosságért a pokol jár, akkor az öngyilkos kétségkívül semmit sem segített magán, sőt kisebb, múlandó bajból mérhetetlenül nagyobb s örök szerencsétlenségébe ugrott. Gondolkodó s hívő ember nem lehet öngyilkos.
Megengedhető volna bizonyos ritka esetben az öngyilkosság, ha az élet és halál Ura rendelkezési jogáról az ember javára lemondana. Ámde erről Isten soha, senki javára le nem mondott. Miért is mondana le? Hiszen ha az ember a Gondviseléstől kiszabott próbaidejét betöltötte, feladatát megoldotta, van magának Istennek ezer módja kimondani: „Most már elég, jöjj a számadásra, ítéletre!”
Vagy talán egyesek azért dobhatnák el maguktól joggal az életet, mert az szerintük már céltalan? Nagy tévedésen alapszik ez a vélemény. Az élet sohasem céltalan s e cél mindig az utolsó pillanatig és minden körülmények között megvalósítható. Istent ugyanis mindig dicsérhetjük, neki mindig szolgálhatunk, üdvünket állandóan munkálhatjuk. Sőt éppen a nagy csapások, nagy szenvedések a legszebb s legdicsőbb erények műtermévé teszik lelkünket. Emlékezzünk csak a szemétdombra jutott, sebeiben fetrengő, előbb dúsgazdag Jób pátriárkára; a negyven évig betegágyon sínylődő szent Lidvinára; annyi szent vértanú börtönére; számtalan keresztény hosszas, kitartó türelmére, mellyel a családi élet, visszás társadalmi viszonyok stb. által vállára rakott keresztet viselé… Nem voltak‑e ezek mind hősök, az isteni szolgálat hősei, Uruk, Teremtőjük legnagyobb megdicsőítői? Gondoljunk mindezeknek érdemeikkel arányos dicsőségére s boldogságára az égben! Vajon céltalan volt‑e az életük?!
Vagy talán a szenvedések túlságai szinte erkölcsileg lehetetlenné tehetik az életet? Ez a vélemény sem egyeztethető össze a keresztény világnézettel, mely Istenben jóságos, gondviselő atyát lát, ki erőnket meghaladó terhet nem rakhat vállunkra s aki kész mindig mindenható erejével pótolni, ami gyenge emberi erőnktől nem telik. Azt azonban méltán elvárhatja, hogy a nehéz órákban hozzá folyamodjunk és segítségét alázattal kérjük.
Az öngyilkosság tehát se az Isten, se a józan ész előtt nem menthető, nem igazolható.