Az ember természete, lényege szerint Isten tulajdona és szolgája. Chantal Franciska, a szent özvegy tüzes vassal égette keblére Jézus drága nevét. Jelezni akarta ezzel, hogy kinek jegyezte el magát kizárólag és visszavonhatatlanul. Az ember – minden ember – húsába, csontjába írva hozza már magával a világra: „Isten szolgája”. És jóllehet, az isteni Gondviselés a különböző hajlamok s megélhetési jelentőségek szerint kinek-kinek különböző helyet jelöl meg az emberi társadalomban, de nincs senki, aki csak egyetlen pillanatra is magát felmentve érezhetné a főbenjáró kötelesség alól, hogy Istent szolgálja. Nevezetesen az embernek imádnia kell Istenét; meg kell tartania a természet törvényeit, a tízparancsot, be kell töltenie állapota kötelességeit. Ettől függ az örök sors, a menny s pokol: a kimondhatatlan boldogságban vagy pedig rettentő, elképzelhetetlen kínokban töltendő örökkévalóság.
Isten a legjobb, üdvözítő szándékkal osztogatja a földi életet, ámde a szabadakaratra bízza, hogy azt a saját üdvére használja fel. Ebben van az életnek, az élet minden percének óriási, rettentő jelentősége, fontossága. Az élet céljának, rendeltetésének ezen helyes, keresztény felfogása már is magába zárja az V. parancsban foglalt összes parancsok és tilalmak bőséges megokolását.