Caracciolo Szent Ferenc hitvalló
V. Szixtusz pápa 1588 június 1-én új szerzetet erősített meg.
Az alapítók az Istenanyáról szerették volna elnevezni a rendet, a pápa azonban, aki maga Szent Ferenc kisebb testvéreinek rendjéből (Ferenc-rend) való volt, a „kisebb szabályozott papob (clerici regulares minores) nevet adta neki.
Az új szerzetet hárman alapították: Adorno János Ágoston, Caracciolo Fabricius és a mi szentünk, aki akkor még 25. életévét sem töltötte be.
Ferenc 1563 október 13-án született a középolaszországi Abruzzo-hegység Santa Maria nevű helységében, hercegi családból. Az újszülött a keresztségben az Aszkánius nevet nyerte. Gondos nevelés mellett a fiúban igen korán jelentkeztek a mélyebb lelkiélet és a többre hivatottság jelei.
Már fiúkorában legszívesebb időtöltése volt az olvasó imádkozása, szentséglátogatás, szegények segítése.
Huszonkétéves korában életveszélyes himlőbetegségbe esett. A betegség megmutatta neki az élet és egészség mulandóságát. Megfogadta, hogy felgyógyulása esetére pap lesz s teljesen lstennek és a felebaráti szeretetnek szenteli életét.
Csodával határos fölépülése után Nápolyba ment, ahol a hittudományok elvégzése után áldozópappá szentelték.
Nápolyban maradt s ott olyan papi társulathoz szegődött, amelynek tagjai önmaguk megszentelésén kívül különös buzgósággal látogatták a börtönök lakóit, foglalkoztak a halálraítéltek lelki gondozásával s enyhíteni próbálták a nagy kikötőváros nem csekélyszámú gályarabjának sanyarú helyzetét.
A szerzetalapításba látszat szerint véletlenül, a valóságban gondviselésszerűen került bele. Adorno János Ágoston, előkelő genuai nemes, aki csak nemrégen cserélte föl a fényes jövővel kecsegtető világi életet a papsággal.
Caracciolo Fabricius nápolyi kanonokkal olyan szerzetet akart alapítani, amelynek tagjai a szemlélődő lelkiélettel egybekötik az elhagyatottabb rétegeknek oly sok áldozattal járó lelkipásztorkodását. Tervüknek szerették volna megnyerni szentünknek egy névrokonát. Az utóbbihoz intézett levél azonban tévedésből Aszkániusnak kezébe került. A lelkes fiatal pap a Gondviselés ujjmutatását látta ebben a tévedésben s örömmel kapcsolódott bele ebbe a vállalkozásba, amely lelkületének annyira megfelelt.
Mind a hárman a nápolyi kamalduliak kolostorába vonultak, nagy önmegtagadásokkal egybekötött negyvennapos lelkigyakorlatot tartottak s megcsinálták az új szerzet alapszabályait. Azután Rómába indultak. Hírük megelőzte őket. A bíborosok közül többen s különösen az alapítók előkelő római rokonai fogatokat küldtek eléjük, hogy ünnepélyes menetben kísérjék be őket az örök városba. Azonban nem találtak rájuk. A három férfiú, mihelyt tudomást szerzett az előkészületről, mindent megtett, hogy ezt az ünnepélyes fogadtatást elhárítsa. Csakugyan sikerült is nekik egész igénytelenül és ismeretlenül bevonulniok Rómába, ahol egy ideig kéregetésből tartották fenn magukat. A római utat siker koronázta: a nagy pápa megerősítette az új alakulatot, sőt olyan nevet adott neki, amely az ő életével is vonatkozásban állott.
A megerősítés után visszatértek Nápolyba. Itt az egyik külvárosban sikerült templomot szerezniök, ahol megkezdhették a munkát. Ebben a templomban tették le az ünnepélyes fogadalmat; ekkor vette föl Aszkánius Assisi Szent Ferenc nevét, akit gyermekkora óta annyira tisztelt. A rend főnöke akkor Adorno volt. Kora halála után az alig 28 éves Ferenc került a szerzet élére. Óriási nélkülözések között rengeteget fáradt rendje elterjesztése érdekében.
Nápoly, Szicilia, Spanyolország és Portugália abban az időben egy uralkodó alatt álltak s szentünk a szerzetet mind a három országban elterjesztette. A rengeteg utakat gyalog tette meg, pénz nélkül. Abból élt, amit az irgalom juttatott neki.
Szent Ferenc legnagyobb műve azonban az a szellem, mellyel átjárta szerzetét.
Az ő hatása alatt a rendtagok lelkiéletének középpontjában az Oltáriszentségben rejtőző Úr Krisztus állott. Regula volt, hogy minden házban mindennap egy rendtag kenyéren és vízen böjtölt, egy ostorozta magát, egy vezeklőinget viselt, s valamennyien turnusokban fölváltva állandóan imádták az Oltáriszentséget.
Naponként volt egyórai közös, azután pedig minden rendtag részéről egy-egy órai magán szentségimádás. Ilyen módon meghonosították az örökimádást.
Ebből az áhítatgyakorlatból természetszerűen folyt az engesztelés és vezeklés szelleme, amelyet állandóan ébren tartottak a szigorú böjtök, önmegtagadások és lelkiismeretvizsgálatok.
A három szokásos szerzetesi fogadalomhoz negyediknek járult az az ígéret, hogy a rendtagok nem törekszenek a szerzetben állásra, a szerzeten kívül pedig egyházi méltóságra. Javarészük prédikált, gyóntatott, missziókat tartott, iskolákban hitoktatást végzett, de különösen látogatták és ápolták a betegeket kórházakban és magánházakban, gondozták a bebörtönzöttek és a gályarabok lelkiügyeit s minden működési területükön terjesztették az Oltáriszentség tiszteletét. A rendtagok közt voltak olyanok is, akik a szerzetnek úgynevezett remeteházaiban tisztán az elmélyedő lelkiéletnek éltek és imádkoztak azokért a rendtársakért, akik a világgal érintkeznek.
Ennek a bensőséges szerzetesi életnek példaképe Szent Ferenc volt. Életrajzírói különösen kiemelik imádságos szellemét és alázatosságát. Mikor rendjének főnöke lett, átlag napi két órát elmélkedett az Üdvözítő kínszenvedéséről és éjszakáinak legnagyobb részét földre borulva a Szentség előtt töltötte. Rendalapító és egyetemes főnök létére szobákat söpört és konyhaedényeket mosogatott. Rómában a szegényházban szállt meg s leprás beteg mellé került.
Az V. Pál pápától fölajánlott egyházi méltóságot a leghatározottabban elhárította magától. Emellett a legnagyobb odaadással készítette a haldoklókat az utolsó nagy útra, s nagy sikerrel térítette a nagy bűnösöket. Meg tudta szerezni az Úr Krisztusnak még azokat a magukról megfeledkezett nőket is, akik őt akarták elcsábítani.
Mint szónok «az isteni szeretet hírnöke» nevét érdemelte ki.
Nem sokkal halála előtt lemondott generálisi tisztségéről s elzarándokolt Lorettóba. Visszatértében megbetegedett s kénytelen volt az oratoriánusok agnoniai kolostorában megállapodni.
Tudta, hogy rövidesen bekövetkezik halála. Gondosan elkészült reá.
Életgyónást végzett, a legnagyobb áhítattal vette magához az Oltáriszentséget, buzdító leveleket íratott szerzete rendházainak, fölvette az utolsó kenetet, majd Jézus és Mária nevének ismétlése mellett ezekkel a szavakkal: <<menjünk, menjünk az égbe>>, jobblétre szenderült 1608 június 4-én, amely akkor az Úrnap előtti napra esett.
Az Oltáriszentség nagy ünnepét már az égben ülhette meg.
Holttestét Nápolyba vitték. VII. Pius pápa 1807-ben szentté avatta.
Szent Ferencet szentségtartóval szokták ábrázolni. Egész életén át szent békességnek és törhetetlen erőnek forrása volt ránézve a köztünk élő Isten-ember, s azért dolgozott, hogy a szentségi Úr Jézus mindenki számára az legyen.