Alig tudunk valami bajosabbat elgondolni, mint az ártatlan, kicsi gyermeket, midőn kezd öntudatra ébredni s kezdi megfigyelni s tanulmányozni azt a sok mindenfélét, ami őt, a kis jövevényt itt a világon körülveszi. „Mi ez?” „És ez honnan van?” „Miért van így?” Ilyen s ezekhez hasonló ezernyi kérdést vet fel s megostromol velük napestig mindenkit, akinek elég türelme van őt a feleletekkel kiszolgálni. Később, mikor a szoba, konyha s közvetlen környezet dolgait annyira-amennyire megértette s esze mindinkább fejlődik, felveti s feszegeti, mint valami kis filozófus azokat a nagy kérdéseket is, melyek bizony elég fejtörést okoznak a világ bölcseinek is. A ragyogó napot ki akasztotta fel oda az égboltozatra s azt a nagy lámpát, a holdat meg az ezernyi apró mécsest, a pislogó csillagokat esténkint ki gyújtogatja meg? A pompás, üde, virágos zöld szőnyeget tavasszal ki teríti ki a föld színére? Ki tanította meg a madarakat énekelni? A fürge arany- és ezüstszínű halacskát ki tette a tóba, folyóba? És régen megvannak ezek már? És én magam honnan vagyok? Vajon hosszú idő tellett el addig, míg én nem voltam? Az okos, keresztény édesanya hivatott ilyenkor a kis tépelődőnek segítségére jönni; az ő ölében van az az iskola, amelyben a gyermek megkapja kérdéseire az első feleletet és élvezi az egész életre oly fontos s kiható hitoktatást.
„Kedves gyermekem – mondja a Makkabeusok anyjával –, nem én adtam neked a leheletet, a lelket, az életet, hanem a világ teremtője, ki az embert eredetében alkotta és mindeneknek létet adott.” (Vö. 2Makk 7,23)
„Van tehát egy nagy, hatalmas, jóságos Szellem, aki volt már, mikor még kívüle mi sem létezett. Ez a Szellem elhatározta, hogy mindezeket a dolgokat, amelyeket te most magad körött látsz, semmiségből megteremti. Így lett a nap, a hold, a csillagok, az állatok, a növények s a kövek. Ő mondotta, hogy legyen s meglett minden. Ez a jóságos Szellem nem más, mint az Isten, a mi Urunk, kedves gyermekem! Ő alkotta a te testedet s lelkedet is. Neki kell megköszönnöd az életet, az egészséget, s mindent, amid csak van. Sok, sok idő múlott el addig, míg te a világra jöttél s bezzeg a világ meglett volna nélküled is. Ámde ő, a jóságos Teremtő, öröktől fogva gondolt reád s elhatározta, hogy téged is előszólít a semmiségből, ad neked testet, lelket s elhalmoz mindennemű jótéteményeivel bőségesen. És ezentúl te élni fogsz! Sok, sok millió év fog elmúlni s minden, amit csak látsz, ezen hosszú idő alatt el fog pusztulni, de te nem! – te élni fogsz mindig. Tested ugyan egy idő múlva el fog porladni, de a lelked, az nem hal meg soha; sőt egykor majd a tested is kikel a sírból, hogy a lelkeddel örökre éljen.” – És a gyermek tágra nyílt szemekkel hallgatja ezeket az isteni igéket. Sokkal világosabban lát át mindent, mint akárhány felnőtt ember. Hiszen a szent keresztségben megkapta a Szentlélektől a hit, remény s szeretet csíráit; most a tanítás, mint égi napfény, harmat pompás virágzásba hozza azokat, összeteszi kezeit, égre emeli fel szemeit. „Atyám – szólal meg –, ki vagy a mennyekben! Tied vagyok, te alkottál engem!”