A megszentelő malaszt továbbá igazán nagyszerű, isteni cselekvőképességet olt lelkünkbe. E megszentelt állapotban ugyanis oly műveket tudunk végrehajtani, amelyek méltók és érdemesek, hogy magát a mennyországot kapjuk értük jutalmul. Érdemeink ilyenkor arányban állanak, hogy Isten, az igaz bíró, önmaga adományozásával fizessen értük.
És a mi a dologban a legcsodálatosabb, ily hallatlan kincsnek megszerzéséért, gyarapításáért a malasztos léleknek, nem is kell túl nagy áldozatokat hoznia. A legkisebb rügy is, amelyet a segítő malaszt a megigazult lélek fáján fakaszt, termőképes az örök élet számára. Elég a szomjazónak Krisztus nevében odanyújtott pohár víz, hogy az ember ne veszítse jutalmát. (Vö. Mk 9,40)
Midás királynak meséje, ki azt kérte isteneitől, hogy minden, amihez csak nyúl, arannyá változzék, az ilyen embernél magasabb értelemben valóra válik.
A malasztos lélek legcsekélyebb tevékenysége, napi munkája, önlegyőzése, melyet a malaszt ösztönzésére végrehajt, mennyei javak váltópénze lesz. Ennek a rejtélynek megfejtésére rávezetnek Szent Pál szavai: „Élek én – úgymond a nemzetek apostola –, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem”. (Gal 2,20) Isteni szőlőtőkének vagyunk a venyigéi. Amit az terem bennünk, annak isteni értékűnek kell lennie. Azért jóllehet a malaszt az irgalom műve, de a jutalom, az üdvösség nem kevésbé az igazságosságé is. Erre hivatkozik Szent Pál, mikor azt mondja: „Jó harcot harcoltam … végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, melyet megad nekem ama napon az Úr, az igaz bíró”. (2Tim 4,7.8)
Bizonyos lengyel előkelőség, ki Egyházáért s hazájáért sokat dolgozott, egyszer álmában látja Isten angyalait, kik az emberek cselekedeteit, a jót s rosszat gondosan elkönyvelik. A saját lapja iránt érdeklődött. Egyik angyal felüti neki a könyvet. Bámulva s megdöbbenve látja, hogy neve alatt a jócselekedetek rovata majdnem üres. Az angyal megadja a magyarázatot: „Mi e rovatba – égi jutalomra csak azt jegyezzük, ami a megszentelő malaszt jegyét viseli…”