Isten az Eucharisztiának két fontos szerepet szánt Egyházában. Azt akarta, hogy a lelki élet tápláléka legyen s szolgáljon áldozatul, mint legfelségesebb istentisztelet, aminőt csak teremtmény Teremtőjének bemutathat.
A jelen fejezetben az Eucharisztiáról mint lelkünk táplálékáról beszélünk. Mint ilyen foglal helyet a Krisztus Urunktól rendelt hét szentség között.
Az Eucharisztia, mint szentség, nem egy szempontból a többi szentségtől eltérő természetű. A többi szentség ugyanis átmenő jellegű. Addig létezik, amíg kiszolgáltatják. Utána már csak a hatásai maradnak fenn, de a szentség, mint ilyen, végbement, elenyészett. Az Eucharisztia azonban állandó (permanens) szentség. A szentmise alatt, az átváltoztatás (konszekráció) következtében létesül s most már szentség marad, míg a színek tartanak. Hatását pedig csak akkor fejti ki, ha később – esetleg hetek múltán – az áldozó lelkével-testével érintkezésbe lép. Ez akkor történik, ha a szent színeket magunkhoz vesszük, megesszük, megisszuk.
Az Úr Jézus ugyanis a szentáldozás gyümölcseit az ő szent teste s vére megevéséhez, megivásához kötötte: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete vagyon…” stb. (Jn 6,54).
Miért is az áldozik s részesül az Eucharisztia szentségi malasztjaiban, aki a szent ostyát lenyeli. Ezt nevezi ugyanis mindenki evésnek. Ellenben nem áldozik s így nem kap szentségi malasztokat, aki a szent ostyát csupán szájába veszi s onnan kiadja, avagy azt szájában teljesen felolvadni engedi. Az ilyen ugyanis az Eucharisztiát nem ette meg. Már csak ezért sem tartjuk megfelelőnek, hogy az ostyák túlságos vékonyak, kicsinyek s szinte patyolatszerűek legyenek. De ha már ilyenek, igyekeznünk kell azt mielőbb lenyelni; annál is inkább, mert így a kiköhögés veszélye is el van hárítva.
Ellenben a beteg megáldozott s elnyerte a szentáldozás kegyelmeit, ha netalán a Szentséget kihányná.1
1 Az olyanoknál, kiket köhögési vagy hányási inger gyötör, nagy óvatossággal kell eljárni, ha áldozni akarnak. Inkább ne áldozzanak, semhogy ezt a nagy Szentséget a tiszteletlenség veszélyének tegyék ki. Ha a beteg az áldozás után mégis hányna, amennyire lehet, figyelmessé kell erre tenni a lelkiatyát, mert az ő joga s kötelessége a Szentséggel bánni s főleg azt megérinteni. Az eljárás egyébként ilyenkor a következő: Ha a szent ostya még megkülönböztethető, el kell azt különíteni, leöblíteni s a tabernákulumban külön edényben tartani. A hátramaradt anyagot – amivé a szent ostya bomlott – az oltár mögötti nyílásba, az ún. szakráriumba tesszük. Ha a szent ostya már fel nem található, az egész kihányt anyagot vattával felitatjuk s így megégetjük. A hamu ugyancsak a szakráriumba kerül.