Isten az élettel együtt megadta mindnyájunknak a jogot, hogy ezt a drága ajándékát, földi és örök boldogságunk egyik legfontosabb feltételét, minden igazságtalan támadással szemben a végsőig – tehát a támadó megöléséig – is védelmezhessük.
Ezt a jogunkat érvényesíthetjük, bárki legyen is az igazságtalan támadó: szülő, hitves, gyermek, egyházi vagy világi személy. Nagyon világos továbbá, hogy amit saját életünk védelmére megtehetünk, ugyanazt megcselekedhetjük felebarátunk élete érdekében is. Maga Mózes, az Ószövetség e legnagyobb alakja, példát adott erre, midőn honfitársa védelmében megölte az egyiptomit. (Kiv 2)
Más kérdés az, vajon köteles‑e mindenki, főképp magánember, kinek élete a közjó szempontjából nem feltétlenül szükséges, magát fegyverrel is megvédelmezni. Általános kötelezettséget erre nem lehet megállapítani. Vannak némelyek, kikre a véres önvédelem túlságosan nehéz s nagyobb áldozat volna, mint maga a halál. Sőt lehetnek esetek, midőn a hősies felebaráti szeretet azt ajánlja, hogy rossz lelkiállapotban levő embertársunknak engedjük át az élet mentődeszkáját s inkább mi haljunk meg – feltéve, hogy magunkat Isten kegyelmében érezzük –, mint a merénylő, akit, ha nyomban megölünk, bizton elkárhoznék.
Az önvédelem joga egyébként oly bizonyos és világos, hogy azt minden nép, minden törvényhozás elismerte és a jogos önvédelemben elkövetett sebesítést vagy emberölést sohasem tudta be bűnül.
Hogy azonban az önvédelem Isten ötödik parancsába ne ütközzék, sohase tévesszük szemünk elől a mérséklet szabályait, melyek a megengedett bűntelen önvédelem határait megjelölik.