Csak az újabb időkben kezdették egyesek az államnak ezt a jogát kétségbe vonni és hivatkozva a haladásra, a humánus érzésre stb., a halálbüntetés eltörlését sürgetni. Főképp Lombroso és Beccaria Olaszországban s Holzendorff Németországban keltek nagy hévvel a gonosztevők védelmére. Sokan felkapták ezt az eszmét s fennen hirdették, hogy éppen a kivégzések népszerűsítik s így szaporítják a gyilkosságot; a börtön sokkal hathatósabban elriaszt a gaztettektől s hozzá még módot és időt nyújt a javulásra. Voltak államok, melyek a mozgalom nyomása alatt tényleg be is szüntették a halálbüntetést, de csakhamar kiábrándultak s többnyire hamarosan visszaállították azt. A franciák azoknak, kik a halálbüntetés eltörlését náluk is sürgették, nagy bölcsen azt felelték: „Eltöröljük a kivégzéseket? Helyes! De kezdjék ezt előbb el a gyilkos urak!”
A Lombroso-féle elmélet azonban, mely minden gonosztevőt mint beteget a börtön helyett gyógykezelésre a kórházba utasít, mégsem maradt minden hatás nélkül. Azóta a legtöbb ügyvéd, ki valamely körmönfont gaztett védelmét elvállalta, igyekszik védettjét lehetőleg az orvosok védőszárnyai alá juttatni s kérelmezi a vádlott elmebeli állapotának megvizsgálását. De maga az igazságszolgáltatás is mind óvatosabb lesz a halálos ítélet kimondásában. A halálbüntetés dolgában tehát a következő irányelveket kell vallanunk:
a) Az államhatalomnak van joga halállal is büntetni, de csak akkor, ha a bűn súlyos s bíróilag bebizonyosodott. Kétséges esetben nem szabad senkit életétől megfosztani. Inkább száz bűnös kerülje el az akasztófát, semhogy egyetlenegy ártatlanul haljon meg rajta.
b) A bűnösnek meg kell adni az időt, a módot, hogy megtérhessen. És tényleg, szemben a közeli halállal, a legtöbb komolyan megtér s megmenti lelkét és így akárhány a bitófának köszöni üdvösségét, amelyet talán elvesztett volna, ha reája nem jut. A bűnben való megátalkodottság azonban nem lehet oka a kivégzés elhalasztásának.
c) A halálos ítéletet csakis az arra felhatalmazott egyén hajtja végre. Tehát még a halálra bizonyosan méltó, sőt halálraítélt gonosztevőt sem végezheti ki bárki, hacsak az állami hatalom egészen kivételes esetekben erre általános engedélyt nem ad. Az ún. népítéletekkel való kivégzés tehát tilos s nem egyéb gyilkosságnál.
d) Az őrt álló katona, fegyház- vagy vámőr hivatalos utasítása értelmében rálőhet arra, ki a „Megállj!” ellenére feléje közeledik vagy előle menekül.
Minthogy azonban az ily engedetlenség magában véve s bármely körülmények közt még nem áll arányban a halálbüntetéssel, azért igyekeznie kell az illető közeledő vagy menekülő életét kímélni s lehetőleg annak megsebesítésével beérni.
Egyházunk szelíd, anyai jelleménél fogva irtózik a vérontástól, kivégzéstől és éppen azért a halálbüntetést a maga részéről sohasem sürgeti, szorgalmazza, sőt mikor a régi időkben az akkor dívó szokás szerint egyes bűnöst (pl. eretneket) a világi hatóságnak átszolgáltatott, életükért mindég közbenjárt. Ámde mint az igazság őre s oszlopa nem teheti, hogy az igazságot elhallgassa és a halálbüntetés jogosságát és szükségességét el ne ismerje.
Jegyzet: Az Egyház sohasem égetett eretnekeket, mint azt főképp regényekben szemére hányják. A történelem tanúsága szerint az inkvizíció bizottságai, melyekben természetesen egyházi férfiak is szerepeltek, csupán a vádlott igaz- vagy téves hitűsége felett hoztak ítéletet. Az állam pedig ezen ítélet alapján az eretneket, mint a közjó s így az államnak ellenségét makacssága esetén kivégeztette. (Pl. Huss János esete.)