Hogy valamely szentséget megengedett módon s így méltóan és gyümölcsözően fogadhassunk, szükséges, hogy ahhoz kellő felkészültséggel járuljunk. Ez a felkészültség a holtak szentségeire nézve a töredelem, az élők szentségeire pedig a malasztos állapot.
A szentségek méltatlan fogadója súlyos szentségtörésben vétkes. Bűne annál is nagyobb, mert nemcsak tiszteletlenséggel vét, mint a méltatlan kiszolgáltató, hanem hozzá még a szentséget gyümölcseitől is megfosztja.
Csupán két esetet említ Liguori Szent Alfonz, mikor valaki halálos bűnben is fogadhatja – szentségtörés nélkül – az Eucharisztiát. Akkor ti., ha valaki egészen elfeledve méltatlan állapotát, térdel oda az áldoztató asztalhoz; ott ugyan eszébe jut, hogy halálos bűnben van, de visszavonulnia becsülete veszélyeztetése nélkül már nem lehet s nem is szabad.
Egy másik eset az volna, ha a Legszentebbet méltatlan meggyalázásától csak úgy lehetne megkímélni, ha valaki azt nyomban magához veszi. Mindkét esetben igyekezzék az illető legalább tökéletes bánatot indítani, hogy így tőle telhetőleg a malasztos állapotot lelkében visszaállítsa. Ha ez már nem sikerülne, a szentség ugyan érvényes volna, de az akadály folytán, melyet a lélekben talál, gyümölcstelen maradna.
Jegyzet. Az akadály folytán gyümölcstelen szentség – a hittudósok véleménye szerint – az akadály elhárultával fel is éledhet. Bizonyos ez a szent keresztségnél. Ha tehát valamely felnőtt súlyos személyes bűneit meg nem bánva, vagy csupán emberi tekintetekből keresztelkednék meg, később, ha őszintén megtér, részesednék a keresztség minden malasztjában. Ugyanezt tanítják a hittudósok a többi szentségről is, amelyeket az életben, vagy legalább is bizonyos állapotban ismételni nem lehet. Az előbbiekhez tartoznak a bérmálás és egyházirend, az utóbbiakhoz az utolsó kenet, melyet ugyanabban a halálveszélyben s a házasság szentsége, amelyet ugyanabban a házasságban csak egyszer szabad felvenni.