Hogy valaki szentséget érvényesen fogadjon, első követelmény, hogy élő ember legyen. Jó volna ezt tudniuk azoknak, kik a papot túl későn nem a beteghez, hanem a hullához hívják.
Szükséges továbbá, hogy az illető ember, ki szentséget akar felvenni, meg legyen keresztelve. Enélkül a többi szentség a lélekre mit sem hat. A keresztség az Egyház kegyelemkincseinek egyetlen kulcsa.
A felnőttekben ezen kívül meg kell lennie a szándéknak, hogy szentséget fogadjanak. Ennek a szándéknak némely szentségnél kifejezettnek kell lennie, másoknál viszont meglehetősen általános lehet. Így pl. az önkívületi állapotban levő beteg is, aki keresztény módon élt, részesülhet a bérmálás, útravaló s utolsó kenet szentségében. Az ilyenről ugyanis méltán feltehető, hogy lelkében, ha szunnyadt is, de mindig megvolt a szándék azokban a kegyelemkincsekben részesülni, melyek neki üdvösek s szükségesek.
A kisdedeknél s mindazoknál, kik eszük használatát sohasem élvezték, a szándékot Krisztus s az Egyház pótolja. Ezeknek tehát érvényesen feladható a keresztség s a bérmálás szentsége. Az Oltáriszentséget s az egyházirendet is érvényesen elfogadhatnák ugyan, de ezeket egyházi tilalom folytán nekik feladni nem szabad. A többi szentségre azonban képtelenek.
Viszont azonban a szentségek érvényes elfogadásához nem szükséges: az igaz hit s jámborság.
Kitűnik ez az Egyház általános gyakorlatából, melynél fogva az eretnekek, szakadárok, bűnösök által felvett keresztséget, egyházirendet stb. érvényesnek ismeri el. Kivételt alkot e tekintetben a penitencia, amelynek a hit s bűnbánat nélkülözhetetlen kelléke.
Még kevésbé szükséges a szentségek érvényes felvételére a figyelem. Aki tehát pl. a feloldozáskor vagy a szentáldozáskor szórakozott, a malasztban ugyan részesül, de amennyiben szórakozottsága szándékos, bocsánatosan vétkezik.