Valóban nagyszerűek azok a hatások, amelyeket a szentségek, ez a titokzatos, isteni hét gépezet lelkünkben kifejtenek. És most vonuljon el lelki szemünk előtt mindaz, amit csak könyvünk első felében a malasztról, főleg a megszentelő malasztról elmondottunk, szinte átelmélkedtünk. A megszentelő malaszt természetfeletti ajándéka Isten rokonává, fiává, jegyesévé, templomává avat. Királyi kíséretében vannak a hit, remény, szeretet, az erkölcsi erények s a Szentlélek mindennél értékesebb ajándékai!
Íme ezt a minden emberi fogalmakat felülmúló isteni jótéteményt eszközlik nekik a szentségek. Amennyiben pedig már megtalálják lelkünkben a megszentelő malasztot, azt nagymértékben növelik.
Minthogy pedig az Úr számunkra – miként láttuk – hét malasztforrást nyitott, már ezzel világosan elárulta, hogy azok mindenikébe még külön segítőmalasztokat is rejtett. Sőt kettő közülük különös képesítést s felhatalmazást is ad annak a hivatásnak betöltésére, melynek érdekében rendelve van. (Az egyházirend és a házasság.)
Némely szentségnek ezenkívül még az a sajátos hatása is megvan, hogy eltörölhetetlen jelet nyom a lélekbe. A szentatyák mind tudnak s beszélnek erről a titokzatos jelről s többnyire „lelki pecsétnek”; „Isten pecsétjének”, az „Úr vagy az Üdvözítő jelének” avagy „királyi jelnek” nevezik. Lényegében – úgy látszik – nem más ez, mint valami misztikus hasonlóság Krisztussal, valami sajátos hozzátartozás. Három szentség látja el ily megmásíthatatlan jelleggel lelkünket. A keresztség, mely Krisztus bárányává tesz, a bérmálás, mely Krisztus katonájává, az egyházirend, mely Krisztus kiválasztott szolgájává, helyettesévé, „második Krisztussá” avat. Az Egyház tudósai, köztük a nagy Aquinói Szent Tamás, egyértelműen tanítják, hogy e három szentség jegye olyannyira beleedződik lelkünkbe, hogy még a halál sem tudja arról lecsiszolni. Elvisszük azt az örökkévalóságba, hogy az üdvözülteknek különös rangot, dicskört biztosítson s a kárhozottaknak csak annál nagyobb szégyenére, gyalázatára szolgáljon.
Julián császár a szent keresztség s bérmálás felvétele után mintegy húsz évre megtagadta keresztény hitét s a pogányságra tért vissza. És bár tudta azt, hogy eltörölhetetlen jeleket visel lelkében, mégis esztelen dühvel igyekezett azoktól megszabadulni. Állatokat öletett le a bálványok tiszteletére s vérüket magára önté. Áldozati vérrel kenegette testét s benne gondosan megmosakodott. Mind hasztalan! Az isteni kéznyomot a lelke magán fogja viselni mindörökre.
Innen van, hogy ezt a három szentséget: a keresztséget, bérmálást s egyházirendet megismételni, újra felvenni nem lehet s nem szabad. Aki eziránt kísérletet tenne, súlyos szentségtöréssel terhelné lelkét.