Végül a megszentelő malaszt Isten eleven templomává szentel fel bennünket. Nem légből kapott költői hasonlat ez, hanem az örök Igazság kijelentése, melyről írva van: „Ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak”. (Mt 24,35) Az Üdvözítő megható búcsúbeszédében céloz erre. A válás fájdalmától lesújtott kedves „fiacskáit”, tanítványait, így vigasztalja: „Nem hagylak árván titeket, eljövök hozzátok … ha ki engem szeret… az Atyám is szereti őt és hozzája megyünk és lakóhelyet szerzünk nála”. (Jn 14,18.23) Ámde jóllehet a Szentháromság munkái kifelé közösek s így mind a három isteni személynek vagyunk közös templomai, mindazonáltal ez a bennünk-lakás – minthogy elsősorban a mi megszentelésünket célozza, a Szentléleknek van tulajdonítva. Ezért beszél az Írás a Szentlélekről, mint olyanról, ki „nekünk adatik”, „hozzánk jön”, „bennünk lakik”, „nálunk marad”. (Vö. Róm 5,5; 1Kor 3,16; 2Kor 6,16; Jn 14,16.17) Az isteni kinyilatkoztatás szavai e pontban oly világosak s határozottak, hogy számos tekintélyes hittudós (mint Lessius, Scheeban, Hurter stb.) a Szentléleknek a malasztos lélekben való állandó személyes jelenlétére következtet belőlük. Amíg tehát a szentáldozás által a második isteni személynek adunk – de csak rövid időre – hajlékot, addig a Szentlélek malasztos lelkünknek állandó lakója. Azért követel tehát tőlünk az apostol oly föltétlen lelki s testi tisztaságot, azért emeli fel hatalmas tiltakozó szavát életszentségünk ellen irányuló minden merénylet ellen: „Nem tudjátok‑e, hogy az Isten temploma vagytok és az Isten Lelke lakik bennetek? Ha pedig valaki az Isten templomát megfertőzteti, elveszti azt az Isten, mert az Isten temploma szent, mely ti vagytok”. (1Kor 3,16.17) „Dicsőítsétek és hordozzátok Istent a ti testetekben.” (1Kor 6,20)
Minő bepillantást engednek e szavak azokba a magasztos titkokba, melyeket a gyakran oly egyszerű s jelentéktelen emberi külső leplez! Minő hathatós indítóokra hivatkoznak, hogy magunkban s másokban a lelki életet, a malasztot megbecsüljük! Mert – tekintsünk csak körül a nagy mindenségben. Találunk‑e bármit, ami szépségre, értékre az emberi lélekhez fogható, amely ti. a megszentelő malasztot birtokolja, vagy legalább is annak befogadására képes s hivatott? A nagy mindenség, a földkereksége is valahogyan Isten temploma, vagy sokkal inkább – mint az Úr maga többször kijelenti – csupán „lába zsámolya”. És íme hogyan fel nem ékesíti a Teremtő ezt a zsámolyt! Viruló rétek s mezők szőnyegével, a virágok koszorúival borítja, a folyamok s patakok ezüstös szalagjait vonja rajta keresztül-kasul, a ragyogó csillagok gyémántjait szórja reá. Ámde, ha ily pazarul díszes a zsámoly, minő akkor a trón (a lélek), amelyen „az Isten Lelke nyugszik?” (Vö. 1Pét 4,14) Vagy, ha az egész mindenség bizonyos értelemben Isten háza, akkor szívünk-lelkünk az Úrnak drágakövekkel ékes tabernakuluma, legbelsőbb családi lakószobája.
Az Úr az ószövetségi zsidó templomot, ahol ő a schechinahban, felhőbe burkoltan lakozék, úgy felékesítette, hogy valóságos világcsodává válott, vajon fukarabban fog‑e bánni az ő eleven templomával?
Ha Zacheust mérhetetlen ujjongó örömmel tölté el az Úr Jézus pillanatnyi látogatása, menynyivel inkább szent s féltékeny boldogsággal kell átkarolnunk, óvnunk, őriznünk magunkban s felebarátunkban azt az Istent, ki bennünk való állandó lakozással tüntet ki minket?