Ezekiel próféta Istentől ihletett lélekkel egyhelyütt a következő nagyszerű, drámai képet festi elénk: „Lőn énrajtam az Úr keze és kivezete engem… és letőn egy mező közepén, mely rakva vala csontokkal. És elhordoza engem azok mellett köröskörül; igen sok vala pedig a mező színén és fölötte igen száraz mind. És mondá nekem: Ember fia! véled‑e, hogy élni fognak‑e e csontok? És mondám: Uram, Isten, te tudod. És mondá nekem: Jövendölj e csontokról és mondd nekik: Száraz csontok, halljátok az Úr igéjét. Ezeket mondja az Úr Isten e csontoknak: Íme én lelket bocsátok belétek és élni fogtok. És inakat adok rátok és húst nevelek rajtatok és bőrt borítok rátok, és lelket adok nektek és élni fogtok, és megtudjátok, hogy én vagyok az Úr. És jövendölék, amint parancsolta vala nekem és zörgés lőn, midőn jövendöltem, és íme mozdulás, és csont csonthoz járula, mindenik az ő foglalásához. És látám és íme azokon inak és hús növekedének és bőr borítá be felül azokat, de lelkük nem vala. És mondá nekem: Jövendölj a lélekhez, jövendölj, ember fia! és mondd a léleknek: Ezeket mondja az Úr Isten: A négy szél felől jöjj elő, lélek! és lehelj ezen megöltekre és elevenedjenek föl. És jövendölék, amint parancsolta vala nekem és beléjük szálla a lélek és fölelevenedének és lábaikra állanak fölötte igen nagy sereg.” (Ez 37,1–10)
Ez a prófétai látomány a babiloni fogságból visszatérő Izraelnek s Júdának megújhodása, nemzeti újjászületése által ment teljesedésbe, de emellett fenségesen s találóan jelképezi az isteni malasztnak munkáját az ember újrateremtésében. A bűn ugyanis az embert, ki az ártatlanság állapotában élettől, erőtől duzzadó istenképe volt, rút csontvázzá változtatta át. De jön az Úr Lelke, összeilleszti a csontokat, húst s bőrt borít reájuk. Ezt az előkészítő munkát végzi – mondhatnók – a segítő malaszt, midőn hitre, bűnbánatra indít. De mindez az életre keltésnek csupán feltétele. Most aztán a Szentlélek beleleheli ebbe a holttetembe az ő megszentelő malasztját. Ezzel végbement a lelki feltámadás. Beolvadunk egyszerre Jézus Krisztus titokkal teljes eleven testébe, a Szívéből kiinduló lelki vérkeringés minket is általjár. Most aztán megkezdődik bennünk az új élet, melyet az isteni szőlőtőke, Jézus áraszt belénk. Bővebb megértés okáért induljunk ki az ősi Egyház legnagyobb katekétájának, jeruzsálemi Szent Cyrillnek hasonlatából.
„Ha a tűz – úgymond ő – a tömör vasba egészen behatol s azt teljesen tüzessé tudja tenni és ha hideg volt előbb a vas, most már izzó, ha fekete volt, most már ragyogó, akkor ne csodáld, hogy a Szentlélek is a lelket teljesen át tudja hatni s alakítani. (Catech. 17.) Az az izzás, ragyogás a vasban anyagi minőség; a megszentelő malaszt a lélekben valami lelki minőség. Az izzás, a ragyogás azt mutatja, hogy a vas a tűzben részesedett, a megszentelő malaszt viszont nem egyéb, mint „az isteni természetben való részesedés”. Maga Isten tanítja ezt a csodálatos, felfoghatatlan dolgot: „Fölötte nagy és drágalátos ígéreteket ajándékozott nekünk, hogy ezáltal az isteni természet részeseivé legyetek”. (2Pét 1,4) A megszentelő malaszt tehát reánk, szegény, gyarló emberekre isteni rokonságba való bekapcsolódást, bizonyos megistenülést jelent. A szentatyák legalább mind így beszélnek. Szent Athanáz pl. azt mondja: Krisztus Isten létére emberré lett, hogy minket átistenítsen. Maga Egyházunk is liturgiájában sokszor juttatja kifejezésre ugyanezt a gondolatot. Így többek közt minden szentmisén így imádkozik: „Adj nekünk részességet annak istenségében, aki emberségünk részesévé lenni méltóztatott”.
Mindebből természetesen nem az következik, hogy mi a megszentelő malaszt által istenné leszünk. Mi megmaradunk embereknek, teremtményeknek, valamint a vas is csak vas marad, bármennyire áttüzesedik. Hanem, miként a tüzes vas átveszi a tűznek tulajdonságait, úgy a mi lelkünk is a megszentelő malaszt által olyan minőségekre s képességekre tesz szert, amelyek az istenségnek sajátjai.