„Minden időben szeret, aki barátod és a testvér a nyomorúságban próbáltatik meg.” (Péld 17,17) Jó sorsban nem ismerhetjük meg, ki az igaz barát, az igazi testvér, de annál inkább a nyomor és szükség idején. A világ fiai mindaddig nem hagyják el barátjukat, míg jól megy annak dolga; de ha szerencsétlenség éri, vagy halálának órája közeledik, ó akkor hamarosan cserbenhagyja valamennyi barátja; Mária bizony nem így bánik tisztelőivel. E jó anya nem hagyja el hű szolgáit szenvedéseikben s főképp halálos küzdelmükben, mikor a földön elképzelhető legnagyobb gyötrelmek támadnak ránk; mert miként földi zarándoklásunk folyamán életünk óhajt lenni Mária, úgy lesz halálunk óráján a mi édességünk, mivel édes és szent halált fog számunkra kieszközölni. Mária ama napon, midőn abban a szerencsében, de egyúttal gyötrelemben is részesült, hogy Fiának, Jézusnak, az üdvösségre kiválasztottak fejének halálánál jelen lehetett, elnyerte Istentől a kegyelmet, hogy ezért az örök életre hivatottak halálánál jelen lehessen. Ezért is akarja az Anyaszentegyház, hogy Máriát kérjük, hogy főként halálunk óráján pártfogoljon: „Imádkozzál érettünk bűnösökért, most és halálunk óráján.” Borzasztó szenvedések Várnak ránk halálos ágyunkon: elkövetett bűneink mardosó tudata, a közeli ítélettől való rettegés, üdvösségünk bizonytalansága gyötrik majd akkoron szegény szívünket. De mindenek előtt a pokol fegyverkezik akkor ellenünk és megfeszíti minden erejét, hogy lelkünket, mely az örökkévalóságba készül belépni, magának megszerezze; tudja jól, hogy már csak kevés ideje van hátra, hogy magának megkaparintsa, s hogy a lélek, melyet az utolsó pillanatban kienged kezéből, egyszersmindenkorra elveszett számára: „Leszállott az ördög hozzátok és nagy az ő haragja, tudván, hogy kevés ideje vagyon.” (Jel 12,12) A sátán, ki már megszokta, hogy bennünket életünkben megkísértsen, nem fogja beérni azzal, hogy egyedül támadjon reánk halálunk óráján, hanem segítségül hívja társait: „Házaik betelnek sárkányokkal.” (Iz 13,21) Mikor haldoklik valaki, egész háza megtelik gonosz lélekkel, kik egymással a legszorosabb összeköttetésben vannak, hogy így annál biztosabban magukkal ránthassák a szegény lelket a pokolba. Avellinói Szent András élettörténetében olvassuk, hogy halála közeledtekor oly rettenetes küzdelmet kellett vívnia a gonosz lélekkel, hogy ágya körül álló derék rendtársai remegtek a félelemtől. Látni lehetett, mint duzzadt fel s lőn egészen fekete a szentnek arca a heves erőlködések miatt, mint reszketett minden tagjában; kézzel-lábbal védekezni látszott, szemei megteltek könnyekkel, fejével pedig a fal felé taszított: mindez jele volt ama borzasztó küzdelemnek, mit a pokollal szemben ki kellett állnia. A körülállók a részvéttől sírtak, még többet imádkoztak, mialatt remegtek a félelemtől, látván, hogy így hal meg egy szent. Egyetlen vigaszuk volt, hogy András szemeit állandóan egy Mária-képre függeszté, mintha attól várná a segítséget; s tényleg emlékeztek is reá, hogy gyakran mondogatta, hogy Mária menedéke lesz halála óráján. Végre úgy tetszett Istennek, hogy e rettenetes küzdelemnek fényes győzelem vessen véget. Miután testének hánykódásai megszűntek, s arca természetes alakját visszanyerte, rendes arcszínének visszatértével a szent teljes benső békével ama Mária-képre pillantott, áhítattal meghajtotta előtte fejét, (úgy vélik, hogy az Istenanya akkor tényleg megjelent neki) mintha pártfogását köszönné meg, kész örömmel adta át áldott lelkét Máriának, mialatt szemlátomást mennyei vidámság tükröződött arcán. Egy kapucinus rendi apáca, ki ugyanebben az órában halálos ágyán feküdt, az őt körülvevő nővérekhez fordult, s így szólt hozzájuk: „Imádkozzatok egy Üdvözlégyet, mert épp most egy szent hunyt el.”