Vitás kérdés az erkölcstani írók között, vajon minden esetben kötelesek vagyunk‑e figyelmeztetni az olyat, aki jóhiszeműleg, tehát igazi bűn nélkül lép át egy-más törvényt.
Minthogy a testvéri figyelmeztetés törvénye a bűn elhárítására, illetőleg javítására kötelez, szorosan nem terjeszthető ki oly esetekre, melyekben igazi bűnről szó nincs. Nem tartozunk tehát tévedésére figyelmeztetni azt, aki jóhiszeműleg az egyházi törvények ellen cselekszik, pl. feledékenységből pénteken húst eszik. Sőt még a természeti s kinyilatkoztatott isteni törvények jóhiszemű átlépőit sem vagyunk szorosan kötelesek ebben megakadályozni. Mindazonáltal kivételt alkotnak a következő esetek:
a) midőn a törvényszegés magának a tévedőnek jelentékeny ártalmára van. Így pl. figyelmeztetni kellene azt, aki csupa tudatlanságból önfertőzés által testét-lelkét rongálja;
b) midőn a jóhiszeműleg tévedő ezzel más ártatlannak csinál kárt, pl. nem adja vissza az idegen jószágot;
c) midőn a figyelmeztetés mellőzéséből botrány eredhet; pl. ha a pap csupa tévedésből rosszhírű házba lépne;
d) midőn Isten tisztelete, dicsősége szenvedne csorbát; pl. ha valaki káromló szavakat ejtene ki, melyek értelmét nem ismeri.
Végül újból hangsúlyozzuk, hogy az elüljáró sokkal inkább köteles a testvéri figyelmeztetésre, mint a magánember s ritkábban menthető súlyos bűntől, ha azt elhanyagolja. Így pl. az elüljárónak (lelkipásztornak, szülőnek stb.) alattvalóit figyelmeztetnie kell akkor is, ha eredmény alig remélhető. Meg kell ezt gyakran már a botrány miatt is tennie, mely könnyen támadhatna, ha a néma eb módjára hallgat az, akinek szólnia kellene. Nem menti az elüljárót a javítás kötelessége alól az sem, ha jómaga is ugyanabban a bűnben van, amelyben alattvalója. Sőt még a jóhiszeműleg tévedőt is az elüljárónak fel kell világosítania, minthogy az alattvalók kioktatása szintén az ő hivatalos teendői közé tartozik.