A szeretet azt is megköveteli, hogy a testvéri figyelmeztetésben bizonyos rendet, fokozatot tartsunk. Maga az Üdvözítő megállapítja azt fennidézett szavaiban.
A figyelmeztetés tehát először négy szem között, bizalmasan történjék. Ha ez nem használ, ismételjük meg azt egy-két magántanú előtt. Ha ez is eredménytelen marad, akkor vigyük az ügyet az elüljáró elé. Az elüljáróban is előbb az atyát keressük fel, csak aztán a bírót, vagyis azt, aki hivatalból eljárni köteles.
Lehetnek azonban körülmények, melyek eme rendnek mellőzését javallják, sőt szükségessé teszik.
Nevezetesen egyenesen a feljebbvalóhoz fordulhatunk, a) ha így kívánja ezt testvérünk java, érdeke, akit így tudunk könnyebben s biztosabban megmenteni; b) ha követeli a közjó, melyet csak így lehet biztosítani; c) ha a bűn amúgy is nyilvános; d) végül ha ebbe maga a felebarát is beleegyezik lemondva jogáról, hogy vele szemben a fennidézett rendet betartsák. Így legtöbb szerzet minden belépő által önként s eleve elfogadott szabály által kötelezi tagjait, hogy meg legyenek elégedve, ha hibáikat egyenesen a közvetlen elüljárónak jelentik be, mint aki legalkalmasabb azok atyai javítására.
Jegyzet: Nem ritka eset, hogy valamely intézet növendékei között titkos csábítók s erkölcsrontók akadnak. Ki és mennyiben köteles azt az elüljárónak feljelenteni? Ha a közjó forog veszélyben, vagyis, ha a romlás a növendékek nagy részét fenyegeti, még súlyos nehézséggel is tartozik az, ki a dolognak nyomára jött, az elüljárót értesíteni. Ha a rontás csak egyik-másikra terjed ki, a súlyos nehézség felment a feljelentés kötelezettsége alól. Ilyen nagy kellemetlenség s akadály lehet valakire az, ha a feljelentés által a saját bűnét is el kell árulnia, avagy társai között mint besúgó gyűlöltté válik. Ez utóbbi azonban csak kevésbé jó szellemű intézetekben fordulhat elő.