A hivatalos Egyház szegénygondozásával versenyzett az egyes hívek lángbuzgalma az irgalmasság lelki s testi cselekedeteinek gyakorlatában. Főleg a krisztusi igék: „Amit egynek – legkisebb atyámfiai közül – cselekedtetek, nekem cselekedtetek” (Mt 25,40), a jótékonyságot szent szenvedéllyé fejlesztették. Az eleven hit szeme a lerongyolódott, éhező, sebes, beteg koldusban a leplezett, fátyolozott Krisztust keresi s látja. Időnkint az Úr egy-egy csodával jutalmazta és igazolta ezt a gyermekded hitet.
Szent Márton, a későbbi toursi püspök éjjel álmában Krisztust látja abban a ruhában, melyet előző napon Ambianus nevű mezítelen koldusnak adott. Midőn Boldog Idislawa (†1285) Lamberg várában a szegény, fáradt zarándokot ágyba fekteti, a haragvó férj abban rózsákkal borított feszületet talál.
Ez a hit teszi a keresztény szegénygondozást, betegápolást, árvanevelést stb. oly áldozatkésszé s kimondhatatlan gyengéddé.
Így a tiszteletreméltó Kasper Mária, „Jézus Krisztus szegény szolgálóinak” nevezett kongregáció alapító- s első általános főnöknője (†1898, Dernbachban) ily szabályt ad betegápoló leányainak: A nővéreknek azt kell gondolniok, hogy a beteg maga Jézus Krisztus. Valahányszor a beteg homlokát letörlik, a vértől borított Üdvözítő sebeit szárítgatják; ha a beteg ágyát igazgatják, a keresztfáján gyötrődő Jézusnak szereznek némi enyhülést. Ha italt nyújtanak a szomjúzó betegnek, a kereszten függő Megváltó gyötrő szomját enyhítették. És megjegyzi a szentéletű alapítónő, hogy ily eljárással leányai egyben betöltik azt a szabályt is, mely nekik az elmélkedést írja elő.