Alamizsna Szent Tamás szerint minden oly cselekedet, mellyel a reánk szorulóknak részvétből segélyt nyújtunk; de mi itt a szoros értelemben vett anyagi adományt értjük alatta.
Hogy az alamizsnára isteni törvény kötelez, a Szentírás határozott s szigorú szavai kétségtelenné teszik: „Parancsolom neked, hogy nyisd föl kezedet szűkölködő atyádfiának és a szegénynek, ki veled lakik a földön”. (MTörv 15,11) „Szegd meg kenyeredet az éhezőnek s a szegényeket és bujdosókat fogadd házadba; midőn mezítelent látsz, född be őt és ne nézd le a testedet”. (Iz 58,7) Hogy pedig ez a törvény súlyos bűn terhe alatt kötelező, méltán következtethetjük Szent János evangélista igéiből: „Aki a világ javaival bír és látja szűkölködni felebarátját és bezárja szívét előtte: miképp marad meg abban az Isten szeretete?” (1Jn 3,17) Nemkülönben világosan bizonyítják ez az isteni Világbírónak az utolsó ítéleten mondandó igéi, melyek az emberi nem örök sorsát éppen az irgalom cselekedeteinek gyakorlása vagy elhanyagolása szerint döntik el. (Mt 25,41.42)
Mindazonáltal az alamizsnaadás kötelességének súlyát külön minden esetben részint a szükség fokából, részint az adakozó képességéből lehet csupán megállapítani.
A szükség továbbá beállhat sorscsapások folytán, amelyeket az embertől független körülmények avagy saját hibája hoztak reá, de támadhat erényből is, mint mikor valaki önként vállalja az evangéliumi szegénységet. Mindkét esetben kell segítenie annak, ki azt teheti.
Ha azonban valaki csupán azért nélkülöz, mert dolgozni nem akar, istápolást nem érdemel. „Aki nem akar dolgozni, ne is egyék” (2Tessz 3,10) – mondja a nemzetek apostola.