Tekintsük ezek után, hogy a józan ész s a hit sugallatára hallgató szeretet minő sorrendet állapít meg először is a különböző javak között.
Legelső helyen állnak Isten javai, a Teremtő joga az ő dicsőségére. Az egész mindenség egyedül ezt a célt szolgálja. Semmiféle lelki vagy anyagi jót sem szabad Isten dicsősége elé helyezni. Főleg semmi sincs, ami akár csak egyetlen bocsánatos bűnt igazolhatna, még ha az egész világ üdvössége is függene attól. Vétkeznünk nem szabad, még ha ezzel az ördögökből szeráfokat csinálhatnánk is. A cél nem szentesíti az eszközt. Az Isten dicsőségének, javának legkisebb sérelme végtelenül fontosabb, mint az egész teremtés szerencséje, boldogsága.
A szentek tisztán látják ezt a hit éles szemével: „Meghalok anélkül – kiált fel Pazzisi Szent Magdolna – hogy valaha fel tudtam volna fogni, miként lehet az, hogy ember halálos bűnbe beleegyezzék”. És Liguri Szent Alfonz: „Inkább akarok tüzes kemencében elégni, mint sem bűnt elkövetni”.
Münster vidékén egyszerű, jámbor parasztember ezt a jellemző s nagyon igaz választ adta barátjának, aki jégeső okozta nagy bajáról panaszkodott: „Ez csak kár, de nem baj. Baj egyedül csak a bűn”. (Stollberg: Geschichte J. Chr.)
Így vigasztalta Aranyszájú Szent János is Olympiászt, az istenfélő, gazdag s jótékony özvegyasszonyt, akit kaján ellenségei minden vagyonából kiforgatni igyekeztek: „Minő szerencsétlenséget okozhatnak neked? Talán megfoszt a bírói ítélet vagyonodtól! Ám akkor megszabadulsz a gondoktól, hogyan tartsd fenn azt s miként osztogassad az alamizsnát. Ha száműznek a városból és hazátlanul kell bolyongnod, csak azt fogod tenni Isten dicsőségére, amit mások kíváncsiságból tesznek. Elveszik életedet? Ezzel csak hamarább fizeted le azt a tartozást, mely mindnyájunkat terhel s előbb jutsz az örök boldogság honába. Jusson eszedbe, amit annyiszor mondottam s most újra mondok: csak egy van, amitől félni kell s ez – a bűn”.
Második helyet foglalják a javak között a mi tulajdon szükséges lelki javaink: üdvösségünk, büntetlenségünk, ártatlanságunk. Ezeket senki kedvéért semmi áron feláldoznunk nem szabad, „mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, önmagát pedig elveszti, vagy megkárosítja?” (Lk 9,25) Bűnbe, biztos bűnveszélybe tehát még más üdvösségéért sem rohanhatok. Ez nem volna okos és helyes irgalmasság. Azokat azonban, kik jószándékból, kellő óvatossággal veszélyeztetik lelküket – főképp ha arra hivatásuk is kötelezi őket – Isten bizonyosan nem fogja cserbenhagyni.
Nem szükséges lelki javainkat azonban bűn nélkül tehetjük mások lelki, sőt anyagi java mögé. Kívánhatunk másnak több s nagyobb erényt stb., mint magunknak. Más kérdés az, vajon okosak‑e az ilyen kívánságok.
Nemcsak megengedett, de dicséretreméltó dolog az általunk elnyert búcsúkat s a minden jócselekedetekben rejlő elégtételi értéket a tisztítótűzben szenvedő lelkekért ajánlani fel s így lemondani arról, hogy mi hamarabb jussunk az égbe, Isten színe látására. Ezért a haladékért amúgy is gazdag kárpótlás a nagy érdem, a fokozott jutalom és a dicsőség, amellyel Isten egykor az égben kitünteti azokat, kik a felebaráti szeretetet ily hősi módon gyakorolták. (Actus heroicus, hősi cselekedet.) Az sem vétkezik, sőt a körülmények szerint kötelességét teljesíti, aki az annyi érdemmel s jutalommal kecsegtető szerzetesi hivatásának követését elhalasztja, hogy szükségben levő hozzátartozóit segítse.
Midőn testi vagy külső javakról van szó, bár nincs megparancsolva, hogy felebarátunkat magunknál jobban szeressük, de egyes kivételes esetektől eltekintve megtehetjük azt. Feláldozhatjuk vagyonunkat, jóhírnevünket, sőt életünket is, hogy felebarátunkat hasonló áldozattól megkíméljük. Az Egyház története, a szentek élete számtalan szebbnél-szebb ily erénypéldával szolgál az ámuló világnak, melynek ebben a magas légkörben már kifogy a lélekzete.