A felebaráti szeretet alapelvét az Alkotó mélyen beleírta értelmes emberi természetünkbe. Ez minden embernek azt sugallja: „Amiket akartok, hogy cselekedjenek nektek az emberek, ti is cselekedjetek nekik”. (Mt 7,12) s viszont, amit magadnak nem akarsz, ne tedd másoknak! Ezt követve jól cselekszünk, ámde erényünk még csak pusztán természetes. Kérnünk kell a kegyelmek Urát, hogy a kánai csodát megújítva a vizet borrá, a természetes erényt természetfelettivé változtassa. A természetes becsületesség, jóindulat, jótékonyság, melyet felebarátunk iránt tanúsítunk, természetfeletti, isteni erénnyé változik bennünk, valahányszor Istenért szeretünk, Istenért tesszük a jót.
Ilyenkor ugyanis az isteni malaszt, melyet Isten a jószándéktól soha meg nem tagad, megaranyozza indulatainkat, cselekedeteinket s oly magas értékre emeli, aminőt semmiféle természetes erőfeszítéssel, igyekezettel el nem érhetnénk. Innen van, hogy az Úr Jézus egyetlen pohár vízért, melyet az ő nevében szeretetből nyújtunk a szomjazónak, a mennyország végnélküli jutalmát ígéri.
Kétségtelen, hogy az evangéliumi törvény nem éri be a pusztán természetes szeretettel, hanem ezt a természetfeletti, isteni felebaráti szeretetet követeli meg tőlünk.
Hogy az isteni parancsnak megfeleljünk, szeretnünk kell továbbá felebarátunkat, miként magunkat, belső és külső szeretettel.
A belső szeretet örül más javán, kívánja más boldogságát, szomorkodik más baján s kész alkalomadtán jót tenni mással.
Mindezt a gyakorlatban lényegileg betöltjük, ha tartózkodunk a gyűlölettől, imánkból senkit ki nem zárunk s el vagyunk tökélve, hogy Istennek minden felebarátunkra vonatkozó parancsát teljesítjük.
Külső vagyis tettekben megnyilvánuló szeretetnek nevezzük, amely tényleg segít is tehetsége szerint azokon, kik reá szorulnak. „Aki e világ javaival bír és látja szűkölködni felebarátját és bezárja szívét előtte: miképp marad meg abban az Isten szeretete? Fiacskáim! ne szeressünk szóval, se nyelvvel, hanem cselekedettel és igazsággal”. (1Jn 3,17)–mondja szépen a szeretet apostola.
Végül az isteni parancs: „Szeresd felebarátodat, mint tennenmagadat”, általános, minden emberre kiterjedő szeretetre kötelez minket. „Hacsak azokat szeretitek, kik titeket szeretnek, minő jutalmatok leszen?” (Mt 5,46). kérdi az Úr.
„Mindenki felebarátja mindenkinek – mondja Szent Ágoston – mert hiszen nem lehet különböztetés ott a származásra nézve, hol közös a természet. Minden embert felebarátodnak tarts tehát, ha nem keresztény is. Mert hiszen nem tudod, mi ő Isten előtt s mi szándéka lehet még vele Istennek. Aki ma még bálványozó s kődarabot imád, holnap megtérhet s az igaz Istent imádhatja talán buzgóbban, mint te …”
Tehát minden embert szeretnünk kell, legyen az bár máshitű, hitetlen vagy gonosz, mert Szalézi Szent Ferenc szerint „az oly szeretet, mely válogat a személyek között, hogy kiket szeressen, nem szeretet”.
Jézus Krisztus Egyházának mindig ez volt a tanítása s álláspontja. Segélyezte a szükségben levő eretnekeket, pogányokat, zsidókat. Maguk a pápák jártak ebben elő jópéldával. VI. Pius protestáns ifjút, kivel a szent Péter-bazilikában esetleg találkozott, saját költségén képeztetett ki a festésben. Ugyanezt tette IX. Pius a protestáns Johnston Györggyel. Közismert a pápák méltányos, humánus eljárása még a zsidókkal is, kiknek gyakran erélyes védelmére keltek üldözőikkel szemben. XI. Pius is a nagyszerű segélyakciójában, melyet a bolseviki uralom által tönkrejutott, éhhalállal küzdő oroszok érdekében indított, nem tesz különbséget katolikus és szakadár között. És ebben az Egyház s annak feje csupán az isteni Mester szívét utánozza. Az Úr Jézus, ha valaki reája szorult, nem kutatta előbb, hogy vajon zsidó vagy nem zsidó, igaz avagy bűnös‑e a szükséget szenvedő. Megszívlelendő az is, hogy egyik legszebb példabeszédében az irgalom mintaképének éppen szamaritánust, szóval eretneket állított oda, megszégyenítve ezzel a zsidó szűkkeblűséget s tanítva Egyházát, hogy míg a hit éles határvonalait épen őrzi, a szeretetben ne állítson szűkkeblű korlátokat. Az Úr maga is csodát művelt, hogy a szegény kananei pogány asszonyt segítse, megvigasztalja.
Midőn azonban úgy az ó-, mint az újszövetségi törvény a felebaráti szeretetet az önszeretettel hozza párhuzamba: „szeresd felebarátodat, mint tennenmagadat” (Lev 19,18; Mt 22,39; Mk 12,31), ezzel távolról sem akar arra kötelezni, hogy embertársainkat annyira szeressük, mint amennyire magunkat szeretjük.
A törvény csupán azt akarja hangsúlyozni, hogy az indítóokok a felebaráti szeretetre s a helyes önszeretetre ugyanazok. Ha szeretjük magunkat, mert Isten képe, gyermeke, Krisztus tagja, mennyország örököse vagyunk; ugyane jogcímeken szeretet illeti meg felebarátainkat is. A szeretet foka, mértéke, módja – nagyon világos – más és más lehet, sőt legyen is önmagunkkal s különböző felebarátainkkal szemben. Szóval a szeretetnek meg kell tartania a helyes rendet, melyet a hit s a józan ész szabnak eléje.