Az Úr határozott parancsa, hogy felebarátainkat ő érette – tehát isteni szeretettel – szeressük. Nincs semmi, amit a testté lett Ige annyira hangsúlyozna, mint éppen ezt a törvényét, melyet jellemzően a saját törvényének nevez. „Ez az én törvényem, hogy szeressétek egymást.” (Jn 15,12) Mit akar ezzel mondani? Bizonnyal nem egyebet jelentenek szavai, mint hogy „ez a legkedvesebb előttem, ez a fődolog szememben, magam ezt gyakoroltam legszívesebben”. Urunk a felebaráti szeretet parancsát az isteni szeretet parancsával hozza szoros kapcsolatba, mint ahhoz hasonlót. (Mt 22,39) Szent János, az Úr Jézus szívének, szellemének legnagyobb ismerője s tolmácsa meg is magyarázza e kettős parancs közti szerves összefüggést: „Ha ki azt mondja: „Szeretem az Istent” és felebarátját gyűlöli, hazug az. Mert aki nem szereti felebarátját, akit lát, Istent, akit nem lát, hogyan szeretheti?” (1Jn 4,20) Érthetetlenek volnának e szavak, hacsak az igazi szeretetnek Istent s a felebarátot nem kellene mintegy azonosítania, egybeejtenie, vagyis, ha a felebarátban nem Istent kellene szeretnünk.
Azt akarta az Úr, hogy a felebaráti szeretet legyen az ő tanítványainak legjellemzőbb vonása, ismertetőjele: „Arról ismernek meg mindnyájan, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretettel lesztek egymáshoz”. (Jn 13,35)
És Jézus vallása csakugyan a szeretet jegyében indult meg hódító útjára. „Nézzétek, menynyire szeretik ezek egymást!” – mondogatták egymáshoz az ámuló pogányok; és ez a tapasztalás sokkal többet térített közülök a keresztény hitre minden csodánál.