Szent Jeromos az „Egyházi írókról” szóló művében beszéli, hogy midőn az agg Szent János evangélistát élete utolsó éveiben Efezusban már csak az ifjak vitték át a templomba, mindannyiszor csupán e rövid kis prédikációra nyitotta meg ajkait: „Fiacskáim, szeressétek egymást!” Végre is reáuntak. „Miért nem mondasz már valami mást is?” – kérdezték tőle hallgatói. – „Mert ez az Úr parancsa – volt a szeretet apostolához méltó válasz – s ha megteszitek, elég!”
Egyszerű, kedves törvény, valóban arra vall, aki állítá magáról: „Az igám gyönyörűséges s az én terhem könnyű”. (Mt 11,30) Természetünk legmélyéből van véve, mely hatalmasabb ösztönt, vágyat nem ismer, mint szeretni és szerettetni. Enélkül képzelhetetlen előttünk a boldogság. A szeretet s boldogság fogalma szinte összeolvadnak előttünk.
Így volt ez Isten tervében, így van ez legszentebb szándéka szerint.
Az áteredő bűn felbontotta, megzavarta a remek összhangot, mely az emberben addig uralkodott. Azóta önönmagunkkal, testünkkel-vérünkkel is csak önmegtagadás, önuralom árán élvezhetünk békét. De felbillent az összhang köztünk s tágabb értelemben vett testvérünk, szóval felebarátaink között is. Azóta szeretni, szeretni igazán, állhatatosan, keresztény módon úgyszólván állandó áldozat árán lehet csupán. De ezt az áldozatot meg kell hoznunk, „mert ez az Úr törvénye s ha megtesszük, elég”.
Azonban az a bizonyos erőfeszítés, mely már az erény fogalmával jár, az áldozatok még nem teszik a szeretetet isteni erénnyé, amelyről mi tárgyalunk. A tisztán természetes szeretet, sőt a bűnös szerelem, a test és vér delejes vonzalma is nagy erőpróbákra képes, az élet feláldozásáig mehet.
Hogy a szeretet valóban isteni erény legyen, Istenből kell kiindulnia s Istenhez visszatérnie.
Isteni szeretettel szeretjük felebarátunkat, ha látjuk s megbecsüljük benne Isten gyermekét. Ha jót teszek vele, örömre, hálára hangolom az ő mennyei Atyját, amint a földi apa sem tud közömbös maradni azok iránt, kik gyermekével jót tesznek, azt kitüntetik.
Istenszeretet bennünk a felebaráti szeretet, ha felebarátunkban a hitnek élesen látó szemével Isten képét tekintjük s vele mint ilyennel bánunk. Minél tisztább a szívünk, felebarátunkban is annál könnyebben meglátjuk Istent.
„Ha szomorú vagyok – mondja Szent Teréz – elég, hogy valakivel találkozzam. Reá tekintve felvidulok, mintha Istennel találkoztam volna; látom személyében Isten képét.”
Azonkívül, mióta az Istenfia magára öltötte ember természetünket, minden ember Krisztus rokona, testvére lett, mindnyájan ugyanazon Isten látására, élvezésére, bírására hivatott az égben. Jog szerint egy család lettünk, melynek a mennyei Atya naponkint felteríti a mennyei asztalt, hogy annál szent Fia testét s vérét testvéri szeretettel közösen élvezzük.
Mindebből világos következtetést vonhatunk a felebaráti szeretet kötelmének kiterjedésére is.
A római, a görög csupán honfitársát tartotta szeretetre érdemesnek; a zsidó farizeusi szűkkeblűség csak a saját törzséhez tartozókban látta felebarátját, Jézus Krisztus az egész földkerekségre terjeszté ki a szeretet határait, sőt még azon túl is. A krisztusi világrendben szeretnünk kell mindenkit, aki Istent szereti vagy csak szeretni képes, akit Isten csak szeret. Szeretnünk kell tehát rokont s távolállót, honfitársat s más nemzetbelit, barátot s ellenséget, élőt s elhunytat. Csupán az Istent makacsul gyűlölő s Istentől gyűlölt, megtérni már képtelen gonosz lelkek s kárhozottak vannak szeretetünkből kizárva.