Aki Istent szereti, meg fogja becsülni arcképét s fel fogja karolni gyermekét is. Isten arcképével, gyermekével pedig legközelebbről minmagunkban találkozunk. Nincs tehát ésszerűbb dolog, mint a helyes önszeretet. Maga a Szentlélek is nagyon szívünkre köti: „Aki magának rossz – veti fel a kérdést –, másnak kinek lenne jó?” (Sir 14,5) Azért „a könyörületes ember jót tesz a maga lelkével”. (Péld 11,17) Az Újszövetség is világosan céloz erre a szinte magától értetődő törvényre. „Szeresd felebarátodat, mint tennenmagadat” (Mt 22,39), hangoztatja az Úr Jézus, s pedig mint olyat, mint amely parancs az első s legfőbbhöz, ti. az istenszeretet parancsához hasonló.
Magán segíteni, magának jót kívánni s jót tenni egyébként is minden élőlény legelemibb ösztöne. Ezt a természetünk mélyében gyökerező alaptörvényt kell Isten kegyelmével megszentelnünk s természetfeletti, isteni arannyá változtatnunk.
Ezt tesszük elsősorban akkor, ha rakoncátlankodó hajlamainkat, szenvedélyeinket Isten kedvéért s az ő malasztja segélyével rendben tartjuk, nehogy a nekik jólesőnek s kellemesnek ürügye alatt magasabb érdekeinket veszélyeztessék. Innen van, hogy az ésszerű önmegtagadás, penitencia s vezeklés voltaképpen a legnagyobb önszeretet.
Megszenteljük az önszeretetet, ha lelki, örök javunkat minden földi s mulandó fölé helyezzük s készek vagyunk azért bármely áldozatra. Ezt a helyes s bölcs önszeretetet kötötte szívére Szent Nilus, Grotta-Ferrata apátja III. Ottó császárnak, midőn esdekelve csak azt az egyetlenegyet kérte tőle: „Mentsd meg halhatatlan lelkedet”. Ily, Isten szíve szerinti módon szerette magát a nagy Morus Tamás, Angolország kancellárja, aki inkább súlyos börtönt, sőt a halált is elszenvedte, semhogy házasságtörő fejedelmének, VIII. Henriknek egyházüldöző terveit támogassa. Mikor fenyegetések s ígéretek nem tudták megpuhítani acéljellemét, siránkozó feleségét s gyermekeit küldötték börtönébe. „Hány évig élhetnénk még, kedvesem, boldogan együtt?” – kérdi Morus feleségétől. – „Talán 10–15–20 évig” – felelé az asszony. – „Nos, ítéld meg magad – szólt erre ez a második keresztelő János – nem volna‑e esztelen csere 15–20 bizonytalan évért lemondani a boldog örökkévalóságról.” – És tizenhárom havi súlyos rabság után nyugodt s derült lélekkel lépett a vérpadra.
A helyes önszeretet aztán gondoskodik a becsületről s jó hírnévről is az Írás intelme szerin: „Gondod legyen a jó névre, mert az inkább megmarad, mint ezer drága nagy kincsek”. (Sir 41,15) Magasabb érdekek nélkül nem hanyagolja azt el, nem áldozza fel.
Sőt a keresztény önszeretet nem feledi anyagi boldogulását sem, amennyiben az lelki javának, üdvének szükséges vagy hasznos eszköze. És itt két emberi kötelezettségünkre kell röviden rámutatnunk: egyik a hivatás-, foglalkozásválasztás, a másik a munka.