Legsúlyosabb merénylet Istent mint a végtelen jót s tökéleteset megillető szeretet ellen az istengyűlölet. Irányulhat ez Istennek egyes tulajdonságai, munkái ellen, minő például az ő igazságossága vagy a világkormányzásban követett eljárása; de vonatkozhatik egyenesen Isten személyére is. Istent magát gyűlöli az, aki óhajtja, hogy bár ne lenne Isten; aki rosszat kíván Istennek s csak azért vétkezik, hogy őt sértse, bántsa, ügyeinek, érdekeinek lehetőleg kárt okozzon.
Az ördögöt jellemző bűn ez, aki lelkületét, amennyire rajta áll, szívesen közli Isten többi teremtményével is. Vakmerősége annyira megy, hogy nem ritkán a legjámborabb egyéneket is sugallatai által istengyűlöletre kísérti. A legborzalmasabb lelki szenvedések közé tartozik ez, melyet olykor a szentek is megízleltek. Próba volt, melyet hősies szeretettel győztek le.
Az istengyűlölet borzalmas szörnyalakja fel-felüti magát a világon: sőt napjainkban gyakrabban, mint valaha. Fenyegető öklök emelkednek nem ritkán az ég felé, a sátánnak, mint Isten ellenségének himnuszokat zengenek s szobrot emelnek iskarioti Judásnak, mert halálra vitte az „élet alkotóját”. Gúnyolják Istent s visszasírják a semmiséget.
„Ki tudja – írja egyik modern „költőnő” – hátha meg tudnók annyira bántani Istent, hogy kényszerítenők őt a földet repityére törni-zúzni. Akkor legalább vakmerőségünk megmentené azokat, kik még a jövő méhében pihennek, hogy szülessenek s diadalmaskodnánk Isten felett, pusztulásunkkal kényszerítve őt, hogy egyszer már végezzen.” (Mme Ackermann: Poésies philosophique.)
Nem szorul bővebb magyarázatra, hogy Istennek, magának a végtelen jóságnak gyűlölete a legsúlyosabb s legtermészetellenesebb bűn, mely valaha a világot beszennyezte.