Lássuk meg Isten szeretetét az életünkben minket érő csapásokban is. Talán a legszörnyűbb büntetéstől, a pokoltól szabadítanak meg ezek. – A lelki szárazságban is lássuk meg a velünk törődő Isten szeretetét. A lelki szárazság próbatétel is, de kell, hogy buzgóságra is ösztönözze a lelket.
Jámbor lelkek gyakran nagy hibákat követnek el ebben a tekintetben, mert nem nyugosznak bele Isten intézkedéseibe. A rni megszentelődésünknek nem a lelki atyáktól, hanem Istentől kell származnia. Isten akarata természetesen az, hogy lelki életünk irányításába lelkivezetőkre támaszkodjunk, ha ő ad nekünk ilyeneket; de ha megvonja tőlünk őket, akkor azt akarja, hogy ezzel is megelégedjünk és gyarapodjék az ő jóságába vetett bizalmunk s azt mondjuk ilyenkor: Uram, te adtad nekem ezt a segítséget s most elvetted tőlem; teljesüljön mindig a te akaratod. Most tehát, pótold te és taníts meg arra, mit kell tennem, hogy neked szolgáljak. Végül így kell elfogadnunk Isten kezéből minden keresztet, melyet ránk bocsát. De azt mondhatnád, hogy igen sok baj tulajdonképpen büntetés, mellyel Isten sújt bennünket ebben az életben, nem pedig kegyelem és jótétemény. Helyes, ha megbántottuk őt, eleget kell tennünk az isteni igazságosságnak vagy ezen, vagy a másvilágon. Azért mindnyájunknak azt kell mondanunk Szent .Ágostonnal: Itt égess, itt vágj, itt ne kímélj, hogy örökké megkímélj. És Szent Jóbbal: Ez legyen vigasztalásom, hogy nyomorgatván engem a fájdalommal, ne kíméljen (6,10). Annak, aki megérdemelte a poklot, nagy vigasztalást kell éreznie, midőn látja, hogy Isten itt bünteti őt; mert ez nagy reménnyel töltheti el, hogy Isten meg akarja őt szabadítani az örök büntetéstől. Mondjuk tehát Isten büntetései alkalmával azt, amit Héli pap mondott: Ő az Úr, ami jó az ő szemei előtt, cselekedje meg (1Sám 3,18).
Továbbá bele kell nyugodnunk lelki vigasztalanságunkba is. Szokása az Úrnak, hogy mikor valaki a lelkiéletre adja magát, elhalmozza őt vigasztalásaival, hogy elszoktassa a világ örömeitől, de mikor már látja, hogy lélekben megerősödött, visszavonja kezét, hogy kipróbálja szeretetét és lássa, vajon szolgálja és szereti‑e őt itt a földön érezhető örömök jutalma nélkül is. Amíg élünk, mondja Szent Terézia, nem abban áll érdemünk, hogy Isten nagyobbfokú élvezetét szerezzük meg a magunk számára, hanem abban, hogy az ő akaratát teljesítsük. És egy más helyen: Isten szeretete nem gyöngéd érzelmekben áll, hanem abban, hogy erősséggel és alázatossággal szolgáljunk neki. És másutt: Szárazsággal és kísértésekkel teszi próbára az Úr azokat, akik őt szeretik. Köszönje meg tehát az Úrnak a lélek, ha kedveskedésekkel dédelgeti őt; de nem szabad türelmetlenkednie, ha elhagyatottságban látja magát. Nagyon föl kell hívnunk a figyelmet erre a pontra, mert sok balga lélek száraznak látván magát, azt hiszi, hogy Isten elhagyta őt, vagy hogy a lelki élet nem neki való, s azért abbahagyja az imádságot és elveszti mindazt, amit tett.
Nincs alkalmasabb idő arra, hogy az Isten akaratában való megnyugvást gyakoroljuk, mint a lelki szárazság ideje. Nem mondom én azt, hogy nem érzel fájdalmat annak láttára, hogy Istennek érezhető jelenléte elhagyott, lehetetlen, hogy ne érezzük ezt a szenvedést s ne panaszkodjék a lélek, mikor maga Üdvözítőnk is panaszkodott a kereszten: Én Istenem! én Istenem, miért hagytál el engem? (Mt 27,46) De fájdalma közepett mindig teljesen meg kell nyugodnia Isten akaratában. A szentek mind tapasztalták ezt a lelki vigasztalanságot és elhagyatottságot. Mily keménysége a szívnek, mondotta Szent Bernát, amit érzek! Nem ízlik többé az olvasás, nincs kedvemre többé az elmélkedés, az imádság. A szentek osztályrésze többnyire a szárazság volt, nem pedig az érezhető vigasztalások. Ezeket az Úr csak ritkán nyújtja és pedig talán éppen a gyöngébb lelkeknek azért, hogy a tökéletesség útján meg ne állapodjanak; a gyönyöröket, melyek jutalmul szolgálnak, a paradicsomban készíti számunkra. Ez a föld az érdemszerzés helye, hol szenvedésekkel gyűjtünk érdemeket; a jutalmazásnak, az örvendezésnek helye a mennyország. Azért is nem az örvendezéssel egybekötött érezhető buzgóság, hanem a szenvedéssel kapcsolt lelki buzgóság az, amit a szentek ezen a földön óhajtottak és kerestek. A tiszteletreméltó Avila János mondotta (Andi fil. c. 26.): Óh mennyivel jobb szárazságban és kísértések közt élni Isten akaratával, mint szemlélődésben anélkül!
De erre azt mondod: Ha tudnám, hogy ez a vigasztalanság Istentől jön, nyugodt lennék, azonban ami engem gyötör és nyugtalanít, az az a félelem, hogy az én hibámból származik és lanyhaságomnak büntetése. Helyes, félre tehát a lanyhasággal és tanúsíts több buzgalmat. Hát talán azért, mert homályban vagy, nyugtalankodni akarsz, abba akarod hagyni az imádságot és így megkétszerezni bajodat? Ám legyen: érjen a szárazság büntetésképpen. De hát ezt a büntetést nem Isten küldi rád? Fogadd tehát büntetésképpen, melyet nagyon megérdemelsz s karold át szorosan az isteni akaratot. Nem mondod‑e, hogy megérdemled a poklot? Talán megérdemled, hogy Isten vigasztalásban részesítsen? Félre az ilyen gondolatokkal! Elégedjél meg azzal, ahogy Isten bánik veled, folytasd az imádságot, a megkezdett utat s mostantól kezdve csak attól félj, hogy panaszaid csekély alázatosságból s az isteni akaratban való csekély megnyugvásból származnak. Mikor egy lélek imádsághoz fog, nagyobb hasznot nem meríthet, mint ha egyesül Isten akaratával. Nyugodj meg tehát és mondd: Uram, a te kezedből elfogadom ezt a nehézséget s elfogadom addig, ameddig neked tetszik; ha azt akarod, hogy az egész örökkévalóságon át így gyötrődjem, azzal is meg leszek elégedve. És így az imádság, jóllehet nehezedre esik, nagyobb javadra válik, mint minden édes vigasztalás.