A szeretet legszebb himnuszát, a Szentlélektől ihletett lantján a nemzetek Apostola zengette el:
„Szóljak bár emberek és angyalok nyelvén, ha szeretetem nincs, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. Legyen bár jövendölő tehetségem és tudjak minden titkot és minden tudományt; legyen bár olyan teljes hitem, hogy a hegyeket áthelyezhessem, ha szeretetem nincs: semmi vagyok. Osszam el bár a szegények táplálására minden vagyonomat és adjam át testemet, úgy hogy égjek, ha szeretetem nincs: mit sem használ nekem”. (1Kor 13,1–3)
És a szeretet ezt a kitüntetést, marasztalást meg is érdemli. Mert amint „Isten maga a szeretet”, úgy mindent szeretetből alkotott s összes művei végcéljául a szeretetet tűzte ki.
Parancsot értelmes teremtményeinek voltaképpen csak egyet adott, a szeretet parancsát; ebben merülnek ki a törvény és a próféták. (Mt 22,40) Mert a parancsnak, minden parancsnak végcélja a szeretet. (1Tim 1,5) Ez „a tökéletesség köteléke”. (Kol 3,14) Jutalmul a törvény betöltéséért megint csak a szeretetet tűzte ki Isten, a vele” való egyesülést örökre, kimondhatatlanul boldogító szeretetben.
De mi is voltaképpen az isteni szeretet? Istentől belénk oltott természetfeletti képesség jót akarni Istennek s Istenért önönmagunknak s felebarátainknak. Loyolai Szent Ignác felséges fejtegetése szerint minden szeretetnek s így Isten szeretetének is székhelye nem az érzés, hanem az akarat, mely Istent, mint a legfőbb jót átkarolja s benne megnyugszik. A kiáradó, fellángoló érzés, mely a szeretetet gyakran kísérni szokta, annak csupán bájos, illatos virága, dísze, de távolról sem a lényege. Nagyon lehet szeretni anélkül, hogy a szeretet szívünket heves dobogásba hozná, arcunkat kipirítaná vagy elakasztaná a szót ajkunkon. Az igazi szeretet főképp s elsősorban tettben, odaadásban, áldozatban árulja el magát. A két szerető fél megismeri egymásban a jót, a szépet. A jó, a szép a szeretet mágnese. Erre mindkettő valamiképpen kilép önmagából s készek javaikat, sőt, amennyiben lehet, önmagukat egymásnak odaadni. A szeretet végcélja s nyugvópontja az egyesülés. Valóban Isten így szeret s ily szeretetre hív minket.
Igazi szeretet csak egy van s ez az, amely annak ősforrásából, Istenből ered s árad szüntelen. Ennek a szeretetnek szétágazása a helyes önszeretet s a nemes felebaráti szeretet. Szóval magunkban is, felebarátunkban is voltaképpen Istent kell szeretnünk. Minden igazi jóban ő a jó, minden szeretetreméltóban ő a szeretetreméltó. „Szeretlek téged, Istenem – mondja szépen Szent Ágoston – ki a szépnek minden szépségét, az édesnek minden édességét, az illatosnak minden illatát, a bájolónak minden báját adtad, – egyedüli legfőbb jóság, én egyetlenem, mindenem!”