Az ember magától nem képes arra, hogy üdvözüljön, mert Isten úgy akarta, hogy mindazt, amije van és lehet, csakis a kegyelem segítségével nyerje el. A kegyelem segítségét pedig általános gondviselése szerint az imádság révén adja.
Imádság nélkül nincs üdvösség.
Lelkünk gazdagsága az imától függ. Aki kér, mindent megkap, amit csak kíván.
A kárhozottak azért pusztultak el, mert nem imádkoztak; ha imádkoztak volna, nem vesztek volna el.
Az örök boldogság kegyelme nem egyetlen kegyelem, hanem inkább a kegyelmek láncolata, melynek utolsó láncszeme a végső kitartás kegyelméhez kapcsolódik. A kegyelmek láncolata az imádság láncával függ össze. Ha hanyagságból elszakítjuk az imádság láncát, elszakad a kegyelmek lánca is, amely az örök boldogsághoz vezetne bennünket.
Hogy mindvégig kitartsunk, mindhalálig fáradhatatlanul gyakorolnunk kell az imádságot.
Ó milyen csodálatos az ima ereje! Két bűnös halt meg Jézus mellett a Kálvárián. Az egyik így imádkozott: „Emlékezzél meg rólam!” és üdvözült; a másik elkárhozott, mert nem imádkozott.
Az üdvösséghez nem szükséges, hogy a hitetlenek közé menjünk, és életünket áldozzuk hitünkért; az sem szükséges, hogy elvonuljunk a pusztaságba, és gyökerekkel táplálkozzunk. Elég, ha így imádkozunk: „Segíts meg, Istenem!” „Uram, légy velem!” „Istenem, irgalmazz!” – Lehet-e valami ennél könnyebb?
Ha Isten engedélyt adott volna, hogy havonta egyszer elébe terjesszük kéréseinket, már ez is nagy kegyelem lenne. Hiszen a földi királyok évenként csak néhányszor adnak kihallgatást; az Úristen azonban mindenkor rendelkezésünkre áll. Mindig készségesen meghallgatja gyermekei szavát, azaz imádságát.
Az emberek nem szenvedhetik a tolakodást; Isten ellenben nem csupán eltűri, de meg is kívánja, hogy kegyelméért ostromoljuk, különösen a kitartás kegyelméért.
Ha nem akarjuk, hogy Isten elhagyjon, kérjük Őt szüntelenül, hogy ne tágítson mellőlünk.
Mindazokat a kegyelmeket, amelyek nem szükségesek üdvösségünkhöz, csak feltételesen kérjük, ha pedig azt látjuk, hogy Isten nem adja meg őket, biztosak lehetünk, hogy megtagadásuk javunkra válik.
Betegségben az a legszebb ima, ha megnyugszunk Isten akaratában.
Aki imájában nem Istent, hanem önmagát keresi, nem talál meghallgatásra.
Az a lélek, amely Istent igazán szereti, mindenkor fáradhatatlanul imádkozik a szegény bűnösökért.
Minden gondunk az legyen, hogy nagy bizalommal imádkozzunk, abban a szilárd meggyőződésben, hogy ha imádkozunk, kedvünkért feltárul a mennyország kincseskamrája.
Szent meggyőződésem, hogy Isten meghallgatja azt, aki bizalommal imádkozik.
Ha így imádkozol: „Uram, én nem kérek Tőled világi javakat, sem gazdagságot, sem dicsőséget, csak a Te kegyelmedet kérem: szabadíts meg bűneimtől, adj jó halált, add nekem a mennyországot, a Te szent szeretetedet, a Te szent akaratodban való tökéletes megnyugvást!” – lehetetlen, hogy Isten meg ne hallgassa imádságodat.
Nincs alkalmasabb idő tehetetlenségünk, nyomorúságunk megismerésére, mintha imádságunkat szárazság, csömör, szórakozottság, kedvetlenség zavarja, s a legcsekélyebb buzgóságot vagy kívánságot sem érezzük, hogy haladni tudjunk az isteni szeretetben.
Ha lángolni szeretnénk az Isten iránti szeretettől, szeressük az imát, az imádság az az áldozati oltár, amelyen lángra gyúl az isteni szeretet tüze.
Áhítattal imádkozni annyit tesz, mint alázatosan és bizalommal imádkozni.
A szemlélődés kohó; ott lobban lángra a szívben az Isten iránti szeretet.
Aki abbahagyja a belső imát, nemsokára megszűnik Istent szeretni.
A röpimák sokkal könnyebben helyeznek Isten jelenlétébe, mint a hosszú imádságok.