Mit kell remélnünk? – 1

A keresztény reménynek legelső s legfőbb tárgya a mennyország, az üdvösség. Enélkül amúgy is kárba veszett s céltalan volna az egész élet. Azért a reménynek, hogy lelkünket megmentjük s üdvözítjük, sohasem szabad – utolsó leheletünkig – bennünk elhalványulnia. Mint vezércsillag szórjon fényt a sokszor oly göröngyös életútra s világítson át a gondok, bajok, szenvedések okozta ködös homályon. Az isteni reményt a csapások nemcsak hogy ki nem oltják, hanem inkább edzik, izmosítják. Mikor az elszegényedett, vak Tóbiást gúnyolódva kérdik: „Hol van a te reményed, melyért alamizsnálkodtál s temettél?” „Ne szóljatok úgy – felelé – mert szentek fiai vagyunk és azt az életet várjuk, melyet Isten azoknak ad, kik iránta hitüket sohasem változtatják.” (Tób 2,16–18)

Keresztény őseink is Szent Pál igéi szerint „javaik elragadozását örömmel tűrték, tudván, hogy jobb, maradandóbb jószáguk van”. „Azért – teszi hozzá az apostol – el ne veszítsétek bizalmatokat, melyre nagy jutalom vár.” (Zsid 10,34–35)

Midőn Szent Adorján még mint ifjú pogány katona tanúja volt a vértanúk csodálatos hősiességének, megkérdezte tőlük: „Ugyan mit reméltek ezekért a borzasztó szenvedésekért?” „Azt a boldogságot reméljük – felelték azok –, melyet Isten annyiszor megígért, azokat a javakat, melyeket szem nem látott, fül nem hallott s emberi szív fel nem foghat, amelyeket Isten azoknak készített, kik őt szeretik.” E szavak s a nyomukban ébredt keresztény hit s remény adták az Egyháznak s az égnek Szent Adorján vértanút.

A keresztény remény magyarázza meg főképp azt a gyermekded derűt, vidám barátságosságot, mely a katolikus kedélyt jellemzi, ellentétben a nem ritkán mogorva, avagy elkeseredetten duhaj protestáns hangulattal, melyet a predesztináció kegyetlen tana ébreszt a lelkekben, kik örök sorsukat, minden igyekezetüktől függetlenül, eldöntöttnek hiszik.