Azt mondja talán valaki: én bűnös vagyok, és Isten nem hallgatja meg a bűnösöket, mint ahogy Szent Jánosnál olvassuk (9,31). Erre csak az a válaszom, hogy ezt nem Jézus Krisztus mondta, hanem a vakon született. Azért az ilyen állítás magában véve hamis; csak egy esetben lehet igaz, mondja Szent Tamás, ha tudniillik olyas valamit kérnének a bűnösök Istentől, ami őket vétekre segítené. Például ha valaki arra kérné Istent, segítse meg őt, hogy ellenségén megbosszulhassa magát; az ilyen imádságot bizonyára nem hallgatja meg az Isten. De ha valaki imádkozik, s olyas valamit kér, ami üdvösségére nézve hasznos, mit határoz az, hogy bűnös? Legyen bár a legelvetemültebb bűnös a föld hátán, csak imádkozzék és biztosan megnyeri azt, amit kér. Az ígéret általános, mindenkinek szól: Mindenki, aki kér, nyer (Lk 11,10). Aki imádkozik, mondja Szent Tamás, annak nincs szüksége arra, hogy megérdemelje a kért kegyelmet. Hogy megnyerje, elég ha kéri. Ennek oka pedig az, hogy – ugyanezen szent egyháztanító szavai szerint – az imádság ereje, melynél fogva valamit kieszközöl, nem az imádkozónak érdemében, hanem Isten irgalmában és hűségében gyökerezik, aki ingyen és tiszta jóságból megígérte, hogy meghallgatja az imádkozót. Amikor imádkozunk, nem szükséges Isten barátainak lennünk, hogy kieszközöljük a kegyelmeket; maga az imádság – teszi hozzá az angyali mester – Isten barátaivá tesz bennünket. S amit nem nyerünk meg barátságból – mondja hasonlóképpen Aranyszájú Szent János – megnyerjük az imádság által. És Jézus Krisztus ezt a nagy és ünnepélyes ígéretet: Bizony, bizony mondom nektek: ha valamit kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek (Jn 16,23), – azért tette nekünk, hogy jobban buzdítson az imádságra s biztosítson bennünket a kegyelemről, ha imádkozunk. Mintha csak azt mondta volna: Bátorság, bűnösök! Nem érdemlitek ugyan meg, hogy Isten, az én Atyám, meghallgasson benneteket; de kérjetek csak, ha kegyelmeket akartok, az én nevemben, azaz az én érdemeimért. És én ígérem nektek s legyetek efelől egész biztosak: Bizony, bizony mondom nektek, (ami egy neme az eskünek) hogy amit kértek, mindazt megkapjátok az én Atyámtól. Óh, mily édes vigasztalás egy szegény bűnösre nézve az a tudat, hogy bűnei nem akadályozhatják meg őt abban, hogy megnyerjen minden kegyelmet, amit kér, minthogy Jézus Krisztus megígérte, hogy amit az ő érdemeiért kértünk Istentől, mindazt megadja nekünk a jó Isten.
Ezt azonban úgy kell érteni, hogy az isteni ígéret, mely szerint imádkozásunk meghallgatásra talál, nem földi, ideiglenes javakra vonatkozik, hanem csupán lelkiekre, amelyek tudniillik lelkünk üdvösségére szükségesek vagy hasznosak; úgy, hogy megnyerjük ugyanazokat a kegyelmeket, melyeket Jézus Krisztus nevében s az ő érdemeiért kérünk, amint föntebb mondottuk, de Szent Ágoston szavai szerint: „nem kérünk az Üdvözítő nevében, ha olyasmit kérünk, ami üdvösségünkkel ellenkezik.” Az, ami lelkünk üdvösségének ártalmára van, nem kérhető az Üdvözítő nevében s azért Isten nem adja, sőt nem is adhatja meg nekünk. És miért? Azért, mert Isten szeret bennünket. Az orvos, aki szereti betegét, bizonyára nem enged neki olyan ételeket, melyekről tudja, hogy ártanak neki. Hányan vannak, akik, ha betegek, vagy szegények volnának, nem követnék el azokat a bűnöket, amelyeket most elkövetnek. Sokan kérnek Istentől egészséget, gazdagságot, de Isten látja, hogy ezek alkalmul szolgálnának nekik a bűnre, az ellanyhulásra s azért nem adja meg nekik. Azért, ha ilyen ideiglenes javakat kérünk, mindig azzal a föltétellel kell kérnünk, hogy „ha javára válik lelkünknek.” S ha azt látjuk, hogy Isten nem adja meg őket, legyünk meggyőződve, hogy irántunk való szeretetből tagadja meg kérésünket, s mert látja, hogy a kért dolgok ártalmára lennének lelki üdvösségünknek.