I.
Fiam, lehetetlen az, hogy mindig az erények után való vágyakozás tüzében égj, vagy az elmélkedés magas fokán állj, közbe-közbe az eredeti romlás miatt le kell ereszkedned ahhoz, ami alacsonyabb, s e romlandó élet terhét – tetszik, nem tetszik –, elundorodva hordanod kell.
Amíg halandó testben élsz, el-elfog az undor és szíved el-elnehezül.
Egyszóval kell, hogy amíg testben élsz, gyakran fölfohászkodj a test terhe miatt, azért, mert képtelen vagy folyton lelki dolgokkal és istenes elmélkedéssel foglalkozni.
II.
Ilyenkor jól teszed, ha alacsony, külső foglalatossághoz menekülsz, és a jótettekben üdülsz föl, hogy eljövetelemet, mennyei látogatásomat szilárd reménységgel várd, számkivetettséged, lelked szárazságát türelmesen viseld, míg újra meg nem látogatlak, és minden bajodtól meg nem szabadítlak.
Mert majd úgy intézem, hogy elfeledd fáradozásod, szívbeli békét élvezz.
Kinyitom előtted az Írásoknak szép zöld mezejét, hogy kitágult szívvel futni kezdj parancsaimnak útján.
Akkor majd azt mondod: nem foghatók az evilági szenvedések az eljövendő dicsőséghez, amely fölragyog mibennünk.