Nem beszélünk itt azokról a mérhetetlen becsű gyümölcsökről, amelyeket a szerzetesi élet fája, magának a szerzetesnek terem, s amelyeket Szent Bernát gyönyörűen így összegez: „A szerzetes tisztábban él, ritkábban esik el, gyorsabban kel fel, okosabban jár-kel, több kegyelmet kap, biztosabban nyugszik, nagyobb bizalommal hal meg, hamarább tisztul meg s bőségesebb jutalomban részesül”. – Mi itt csak a közjót tekintjük, amelynek a szerzetesi állapot a legönzetlenebb s leghatalmasabb munkása.
1. Nagyokat művelnek a világon a szerzetesek már csak imáik, áldozataik, penitenciáik által is. Mert ez tartja fenn a világon az egyensúlyt, ami fennállásának feltétele. A szerzetek voltaképpen az imádságnak Istentől rendelt otthonai. Itt gyülemlik össze az imádság áldása, innen árad az egész világra. És ne feledjük, ami a tenger, a felhő, a víz szerepe a természetben, az az imádság szerepe a természetfeletti életben. Ez az oka annak, hogy a régi jó időkben a világ nagyjai magukról, családjukról, népükről úgy gondoskodtak, hogy kolostorokat alapítottak. Ezek imáiból, vezekeléseiből remélték az áldást, az üdvöt.
„A remeték (szerzetesek) jótékonysága – úgy mond Aranyszájú Szent János – nagyobb a királyokénál. A király ugyanis ha jó, enyhíti a testi fájdalmakat, a remete azonban az ő imádsága által megszabadítja a lelkeket, a gonosz lélek zsarnokságától. Az az ember, akit lelki szenvedés bánt, elhalad a király előtt, mintha ez valami jelentéktelen egyén volna, és siet a remetéhez. És nemcsak mi keresünk nála menedéket bajainkban, hanem maguk a királyok is hozzájuk fordulnak minden veszedelmükben, akár csak a koldusok, akik éhínség idején a gazdagok palotáiban keresnek oltalmat.”
A szerzetesek ajkáról, szívéből szüntelen ég felé száll az ima s visszahull a világra, mint az isteni áldás kegyharmata.
„Ha valamely embernek azt a megbízást adnák, hogy írja meg az imádság történetét, mi volna ez egyéb, mint főképpen a szerzetesrendek története” mondja találóan Montalambert.
A szerzetesi imát pedig főleg a vele kapcsolatos vezeklő élet, a szigorú hallgatás, böjt, virrasztás, önostorozás stb. teszi hathatóssá, szinte mindenhatóvá. Szinte kényszeríti az eget, hogy könyörüljön, engesztelődjék. Azért „jaj volna a világnak, ha a szerzetesek nem volnának” mondja Szent Teréziának az Úr.
2. A szerzetesrendek sokat s nagyot művelnek továbbá jó példájukkal is. Mint hegyen épült városok, világítótornyok, a világ háborgó tengerén tájékoztatják a híveket, sőt magát a világi papságot az örök cél felé. A szerzetesrendek a világnak nemesítő lelkiismerete.
3. Mérhetetlen sokat tesznek azután a szerzetesrendek apostoli munkáik által is.
Nincs az az emberi nyelv, amely kellően dicsőíthetné, amit a keresztény hit és civilizáció terjesztésében, megszilárdításában s védelmében létrehoztak.
A nagy hithirdetők a szerzetesek közül kerültek ki, a zárdákból léptek a pogány népek elé. Szent Bonifác, Szent Cyrill, Szent Method, Asztrik, Szent Gellért, Szent Adalbert, Assisi Szent Ferenc, Szent Domonkos, Xav. Szent Ferenc egy szálig szerzetesek voltak. Ma is ők hordják túlnyomó részben a hit fáklyáját szerteszét a földtekén.
„Két vándorlás újította meg – mondja egy író – a romlott római világot: a germánok és a barátok vándorlása.” Hogy magyar őseink üdvösen fejlődtek s ezredéves létünknek szilárd fundamentumot raktak Szent Benedek fiai közreműködésének köszönhető. Nagyon jellemző az is, hogy a keresztényüldözés lezajlása és a római császárok bukása óta az Egyház s szerzetesrendek virágzása között belső viszony észlelhető. Amikor az Egyház virágzott, virágzottak a szerzetesrendek is; ha ezek hanyatlottak, pangás állott be az Egyház hitéletében s elhatalmaskodott a tudatlanság és erkölcstelenség a nép között.
A szerzetes állapot tehát nem vak esetlegesség, nemcsak szép ötlet, gyönyörű eszmény, hanem az Egyház javát s biztonságát célzó szükséges intézmény. Valóságos védősánca, bástyája Isten városának, amelyet nem ok nélkül ostromol a sátán s a vallás minden ellensége. Viszont a szerzetesrendek szeretete, pártolása, felkarolása az egyházias érzés egyik legbiztosabb jele… Ezért vágyik s törekszik tehát annyi nemes, fennkölt, Istent szerető lélek a zárdák révpartjára. Mert „a szerzetesi élet, mondja Szent Vazul, kiváltságos életnem, amelyben szerencsés és csodálatraméltó csere révén a földi helyett mennyeit, a mulandó helyett örökkévalót, a halottak birodalma helyett az élők országát és a haszontalan javakért mérhetetlen kincseket kapunk. Oly élet ez, amelyben rövid szenvedés árán végnélküli boldogságra teszünk szert; élet, amely inkább az angyalok, mint az emberek életéhez hasonlít, s amely az örök boldogság nem csekély részét nyújtja már a földön is.”