A hitetlenek, liberális katolikusok s másvallásúk szemében a szerzetesek a kereszténység farizeusai, dervisei, akikre az Egyháznak nincs szüksége. Éppen az ellenkező az igaz. A szerzetesi állapot az Egyházban nemcsak díszlet, nem csupán esetleges találmány, hanem lényegbevágó, szükséges intézmény. A szerzetesség az Egyház veleje, virága, fontos s becses épületköve.
Bouix (†1871) a híres kanonista, azt mondja: „Az az állítás, hogy csakis a világi papok szükségesek az Egyháznak, nem pedig a szerzetesek is, teljesen hamis”. Ugyan Szalézi Szent Ferenccel készségesen elismerjük, hogy a világnak első rendje a világi papság, amelyet az Egyház sohasem fog megszüntetni, de azt is állítjuk, ideális volna, ha minden pap az evangéliumi tanácsok követésére szánná magát. Ebből a keresztény társadalomra semmi kár, hanem nagyon sok előny származnék. A történelem ezt nem egy példával igazolja. Ott van Paraguay, ott van Bosznia. Az előbbiben a jezsuiták, az utóbbiban a ferencesek mint kizárólagos lelkipásztorok hosszú időkön át, mostoha viszonyok között a legvirágzóbb hitéletet teremtették. Vercellei Szent Özséb püspökről is különös dicsérettel említi a római zsolozsmáskönyv (Breviarium Rom. dec. 16.), hogy egyházmegyéjében lelkipásztoroknak kizárólag szerzeteseket alkalmazott, mert azt akarta, hogy ezekben a férfiakban a világ hiúságainak megvetése a papi szabályszerű életmóddal egyesüljön.
Hogy pedig az Egyház a szerzetesi állapotot miért nem nélkülözheti, annak okát főleg a kővetkezőkben találjuk.
a) Lényeges és szükséges az Egyházban az, amit maga Krisztus rendelt. Már pedig a szerzetesség alapító oklevelét az Evangélium őrzi.
Midőn ugyanis Krisztust bizonyos előkelő ifjú az üdvözülés szükséges feltételei felől kérdé, feleletül ezt kapja: „Tartsd meg a parancsolatokat!” (Mt 19,17) És mikor az ifjú hivatkozva eddigi feddhetetlen életére, tovább érdeklődik: „mi híjával vagyok még?” Mondá neki Jézus: Ha tökéletes akarsz lenni, akkor menj, add el, amid vagyon és oszd a szegényeknek és kincsed lészen mennyben; azután jöjj és kövess engem”.(Mt 19,20.21)
Az Úr itt világosan kétféle életállapotról szól: a parancsok megtartásáról, amelyért üdvöt ígér s valami tökéletesebb életmódról, amelynek a mennyországban is „kincs” lesz a jutalma. Ez az utóbbi életállapot az ő szoros követésében áll, aki szegény, tiszta s engedelmes volt a kereszthalálig. Az Egyház ezt mindig így fogta fel, így értelmezte. És csakugyan akadt is Krisztusnak kezdettől fogva számtalan ilyen követője.
Tehát lényegesnek kell állítanunk azt, amit Krisztus kívánt, s Egyházában látni akart. De lássuk a belső okokat is.
b) A szerzetesi állapot szükséges és lényeges az Egyházban főleg azért, mert ez az Egyház szentségének jele s gyümölcse. Az Egyház ugyanis nemcsak azért szent, mert alapítója s tanítása szent, hanem azért is, mert mindig vannak kebelében, akik az életszentségre állapotszerűleg törekszenek, s mintegy kötelességet vállalnak szentté lenni. Míg az Egyház szent lesz – pedig mindig annak kell lennie – az evangéliumi tanácsok követése s ez úton az életszentségre való törekvés kiirthatatlan lesz benne.
c) Lényeges az Egyházban az, ami kifejlődésére, felvirágzására, tökéletesedésére szükséges. Az Egyház Isten műve, alkotása, s így szükségképpen a tökéletesség bélyegét hordja magán. És ezt főleg a szerzetesi élet tünteti fel. A szerzetesi életben ugyanis egész fényében tündöklik a hit. Megvallása ez a feláldozott, kizárólag Istennek szentelt élet annak az alapigazságnak, hogy Isten teremtményei, szolgái vagyunk, akinek mindenünkkel tartozunk, s aki épp azért nagyobb dicsősége kedvéért leggyengédebb viszonyainknak, szüleinknek, testvéreinknek feláldozását is kívánhatja tőlünk. A szerzetesi élet állandóan a természetfeletti gondolkodásmód talaján áll, s az eleven hitbe nyújtja le gyökereit; állandóan, nyíltan hirdeti a világnak, hogy van boldog örökkévalóság, amelyért érdemes a mulandókról lemondani.
A szerzetesi élet az erkölcsiség legmagasabb igényei, sőt lehetőségei felé irányítja folyton az emberiség figyelmét, midőn nemcsak a parancsokat, hanem a tanácsokat is teljesíti. Szinte állandóan azt prédikálja a világnak: Szeresd a te Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből!
d) Lényeges az Egyházban az, ami az emberi szív szükségleteinek megfelel. Mindenkor vannak s lesznek a világon, akiket a világ ki nem elégít, akik szabadok akarnak lenni annak béklyóitól, hogy egészen Istené lehessenek. Többre akarnak vállalkozni, mint amire kötelesek. A kereszténység első századaiban az üldözések s a vértanúság tartották fenn a buzgóságot. Most a szerzetes élet vállalja ezt a feladatot. Hiszen mi egyéb az, mint önmagunk üldözése, vértelen vértanúság? Végezetül csak Nazianzi Szent Gergely gyönyörű szavait idézzük: „A szerzetesi állapot – szerinte – a katolikus hit koronája, a szerzetesek az Egyház tündöklő gyöngyei, gyémántjai. Nemes, nagylelkű hősök, akik gazdagságukat a szegénységben, tiszteletüket a megvettetésben, hatalmukat a gyarlóságban, örömüket a lemondásban találják. Istennek kedveltjei, akik kívánságaiknak ellenállnak, a világ örömeiről lemondanak, akik alázatosan és minden földi dolgon felülemelkedve egyedül az ég felé törekszenek és a testben élve, nem a test kívánságai szerint járnak, hanem egyedül Istenben bírják örökségüket s legfőbb javukat”.