A papszentelés csakúgy, mint a többi szentelések, a szentmise alatt s pedig az evangélium előtt megy végbe.
A felszentelendők szerpapi ruhában, humeráléval, albában cingulussal, stólával és manipulussal jelennek meg, jobbkezükben kendőcskét tartanak a kezeknek a kenéskor történő összekötésére s megtörlésére; a balkarjukon pedig az összegöngyölített miseruhát viszik.
A püspök az evangélium előtt süveggel a fején leül az oltár közepe előtt. A főesperes ünnepélyesen előszólítja a felszentelendőket, névszerint meghívva őket. Mire azután a püspökhöz fordul: „Főtisztelendő Atya! a Katolikus Anyaszentegyház azt kívánja, hogy a jelenlevő szerpapokat az áldozópapság terhének viselésére szenteljétek fel.” Miután pedig a püspök az illetők méltó voltáról – miként ez a szerpap szentelésénél történt – megbizonyosodott, hosszabb intelmet intéz a papsághoz s a néphez, amelyben felszólítja őket, hogy esetleges kifogásaikat a felszentelendők ellen adják elő.
Kisvártat múlva a felszentelendőket oktatja az áldozópapi méltóságról s a papban megkívánt tulajdonságokról s erényekről. Megjelöli a pap sajátos hivatásbeli teendőit, kijelentvén: „A papnak kötelessége: áldozni, áldani, igazgatni, tanítani és keresztelni”. A papoktól megköveteli az Egyház – mondja többek között a püspök e remek beszédében –, hogy erkölcseikben őrizzék meg a tiszta és szent élet romlatlanságát, hogy a szent titkoknak ismeretébe, nevezetesen az Úr Jézus szenvedése és halála titkába mélyen belehatoljanak. Az újszövetség csodálatos áldozatát ne csak megüljék és bemutassák, hanem általa elérjék azt is, amit Szent Pál mond, ti. hogy tagjaikból minden bűnt s vágyat kiirtsanak, szóval sanyargatott s önmegtagadó életet viseljenek. Cselekedeteiknek annyira erényeseknek kell lenniük, hogy a híveknek épülésére, az Egyháznak örömére legyenek. Mi mást jelent ez, mint azt, hogy a papnak szentül kell élnie?
Most a felszentelendők arcra borulnak s így maradnak, míg csak a mindenszentek litániáját felettük el nem végzik. Azután felemelkednek, s kettesével a püspök elé térdelnek, aki süveggel fején trónusa előtt áll.
Elközelgetett a pillanat, amelyre a felszentelendők évekig tartó szorgalmas tanulással, imádsággal, erénygyakorlatokkal készültek, amely után oly forrón epedtek, amiért jámbor szüleik, testvéreik gyakran esedeztek. Az a pillanat van küszöbön, amelyben venni fogják a Szentlelket, s benne általa a hatalmakat s kegyelmeket a papi tevékenységre, szent hivatásuk méltó betöltésére.
A tulajdonképpeni felszentelés, a papi rend feladása kezdetét veszi.
A püspök a nélkül, hogy valamit mondana, mindkét kezét mindenegyes felszentelendőnek fejére teszi. Ugyanezt cselekszik egymásután a jelenlevő papok is, kik közül legalább háromnak-négynek miseruhában, a többinek legalább stólában kell lennie.
Megható pillanat ez. Mindenki hallgat. De annál hangosabban szólnak a felszentelő püspök, a jelenlevő papok s hívek szívei, buzgón kérve Istent, hogy Szentlelkét bőven öntse ki a felszentelendőkre.
Azután úgy a püspök, mint a papok jobbkarjukat kiterjesztik a felszentelendők felett, miközben a püspök egyedül így imádkozik: „Könyörögjünk, kedves atyámfiai a mindenható Istennek, hogy e szolgái fölött, akiket az áldozópapságra kiválasztott, mennyei ajándékait sokasítsa meg, és hogy azt, amit az ő kegyelméből felvesznek, az ő segítségével elnyerhessék. A mi Urunk Krisztus által. Amen”.
Majd a püspök – most már süvegét letéve – a következő imát mondja a felszentelendők felett: „Hallgass meg minket Urunk, Istenünk és ezekre a szolgáidra a Szentlélek áldását s a papi kegyelem erejét öntsed, hogy akiket kegyességed színe előtt felszentelésre bemutatunk, ajándékaid örökös bőségével áraszd el. A mi Urunk Jézus Krisztus által…”
Erre kiterjesztett karokkal magasztos prefációba kezd. Kéri ebben Istent, hogy miként Mózesnek a hetven férfiút, Áronnak fiait Eleázárt és Ithámárt az apostoloknak a hetvenkét tanítványt rendelé segítségnek, akként adja meg ezeknek a szolgáinak a papi méltóságot s az életszentség Lelkét az ő főpapi terheinek enyhítésére. Legyenek mint egyszerű papok a püspök támaszai, tündököljenek minden igazságban, hogy egyszer a rájuk bízottakról sikeresen számot adva elnyerjék az örök boldogságot.
Most a papi ruhák felöltése következik.
A püspök süveggel fején leül s mindenegyes felszenteltnek mellén a stólát kereszt alakban összeteszi mondván: „Vedd az Úr igáját, mert az Úr igája édes és az ő terhe könnyű”.
Azután mindegyikre ráteszi a miseruhát, amelynek hátsó része azonban összegöngyölítve marad, miközben ezt mondja: „Vedd a papi ruhát, amely a szeretetet jelenti, mert hatalmas az Úr, hogy öregbítse benned a szeretetet és minden tökéletes jót”.
A felszentelt pedig erre feleli: „Hála Istennek!”
Aquinói Szent Tamás szépen értelmezi ezt a szertartást. „A papnak – úgymond – mind a két válláról csüng a stóla, hogy kifejezésre jusson a szentségek kiszolgáltatásában való teljhatalma. Minthogy pedig a pap ebben senkinek sem szolgája, azért véges-végig leszáll a stólája. Kasulája (miseruhája) is van a papnak, amely a szeretetet jelenti, mert a szeretet szentségét (az Eucharistiát) ő készíti.”
Most süveg nélkül felkel a püspök, s míg a többiek mind térdelnek, hosszabb imát mond.
Kéri Istent, hogy az ő kegyelméből eme szolgái tudományban és minden erényben tündökölhessenek, hivatásuk ajándékát tisztán megőrizzék, a hívek számára szeplőtelen áldásuk erejével a kenyeret és bort szent Fia testévé és vérévé átváltoztassák s a végítélet napján tiszta lelkiismerettel, igaz hittel, Szentlélekkel eltelten támadhassanak fel.
Az ima után a püspök süveg nélkül az oltár felé fordulva letérdel, s fennhangon elkezdi, s a kar folytatja a Veni Creator Spiritus kezdetű himnuszt. Az első strófa végén felkel a püspök és fején a süveggel leül. A felszenteltek sorban eléje térdelnek, a püspök a katekumenek (keresztelendők) olajával megkeni hüvelyk- és mutatóujjaikat és azután mindkét tenyerüket, amelyet egymás mellé szorítva előtte kiterjesztenek, miközben ezeket mondja: „Méltóztassál, Uram fel- és megszentelni e kenet s a mi áldásunk által ezeket a kezeket…” Felelet: „Amen”, Majd jobbjával keresztet vet a felszenteltek kezei felett, mondván… „hogy, amit megfognak áldani, meg legyen áldva, és amit megszentelnek, fel- és meg legyen szentelve a mi Urunk Jézus Krisztus nevében”. És mindnyájan felelik: „Amen”.
A kenés után a püspök összeteszi mindegyiknek kezeit s a segédkezők egyike vászonkendővel, szalaggal, összeköti azokat.
„A külső látható kenés, mint III. Ince pápa találóan mondja, jele a belső láthatatlan kenésnek, amellyel a Szentlélek keni fel a papi lelket s teszi egészen hasonlóvá az isteni felkenthez, Krisztushoz, az örök főpaphoz.”
Mindenek előtt a két hüvelyk- s a két mutatóujját keni meg a püspök, mert közvetlenül ezek érintik az Oltáriszentséget, majd aztán megkeni az egész tenyeret is, ami által – miként Durandus megjegyzi – a pap, a Szentlélektől szentelési hatalmat s kegyelmet nyer.
Most következik az isteni áldozat bemutatásához szükséges edények ünnepélyes átadása, hogy Lombardi Péter kifejezése szerint a felszentelt papok tudják, hogy hatalmat kaptak Istennek engesztelő áldozatokat bemutatni. Magasztos és fontos szertartás, amelyet azonban maga XIV. Benedek pápa csupán „kiegészítőnek s járulékosnak” nevez.
A püspök odanyújtja a kelyhet a borral s a paténát az ostyával az új papoknak, akik azt mutató- és hüvelykujjaik közé fogják, úgy hogy egyszerre érintik a kehely csészéjét és a paténát. Miközben e szavakat mondja külön-külön mindegyikükhöz: „Vegyétek a hatalmat áldozatot mutatni be Istennek, s miséket mondani mind az élőkért, mind a holtakért, az Úr nevében”.. Felelet: „Amen”.
Ha megfontoljuk, mily jelentőségű a szentmiseáldozat Istenre, Egyházra s az egész emberiségre nézve, akkor elgondolhatjuk, minő lelkes örömmel üdvözlik a szentek s angyalok azokat, akik az újszövetségi papság számát szaporítják s az Eucharistia áldozatát megsokasítják!
Az új papok, miután kezeikről a szent olajai letörölték, most már a püspökkel együtt végzik a szentmisét. Először miséznek! A püspök minden egyes imádságot, még az átlényegülés szavait is hangosan mondja, s ők vele együtt mondanak mindent. Ez voltaképpen tehát az ő primiciájuk. A szentmisének ez a közös bemutatása emlékeztet azokra az időkre, midőn a papok a püspökkel együtt mutatták be a szentmisét, ahogy ez a görög szertartásban ma is dívik.
A felajánláskor a felszenteltek kettesével a püspök elé járulnak s gyűrűjét megcsókolva égő gyertyát ajánlanak fel neki.
Az égő gyertya felajánlásával jelezni akarják, hogy magukat, egész életüket az Egyház szolgálatára áldozzák. A püspöki gyűrű megcsókolása a hálás hódolat jelképe a püspöki méltóság iránt, amelyből a reájuk áradt kegyelem forrásozott.
A „pro pace” (békéért mondott) ima után, amely a szentáldozást megelőzi, a püspök megcsókolja az oltárt s utána a felszenteltek egyikét, aki ezt a békecsókot a többiekkel közli. Azután a püspök kezéből magukhoz veszik az Úr Jézust, akinek az imént adtak – életükben először – szentségi létet.
Most a püspök antifónába kezd, amely Jézusnak apostolaihoz intézett szívreható szavaiból áll: „Már nem foglak titeket szolgáimnak, hanem barátaimnak mondani, mert megismertetek mindeneket, amiket köztetek műveltem. Vegyétek a vigasztaló Szentlelket, akit az Atya küldend nektek. Ti az én barátaim vagytok, ha teenditek, amiket én parancsolok”. Az antifóna végeztével, amelyet a kar folytatott, az új papok elmondják fennszóval az apostoli hitvallást, hogy így a püspök, papság s a nép előtt nyilvános tanúságot tegyenek arról a szent hitről, amelyet hirdetni fognak.
Ezután pedig egyenkint a püspök elé térdelnek, aki mindkét kezét fejükre téve a felszentelés által elnyert bűnbocsátó hatalmat forma szerint is átadja nekik Jézus eme szavait intézve hozzájuk: „Vegyétek a Szentlelket; akiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nekik, és akiknek megtartjátok, meg vannak tartva”.
Az újmisések most már a legkifejezettebb módon vették a teljes papi hatalmat, jóllehet a bűnbocsátó halalomnak hasznát majd csak akkor vehetik, ha majd főpásztoruk a gyóntatásra joghatóságot is ad nekik. Teljes papi mivoltuk jelképéül a püspök a hátul felcsavart miseruhát legöngyölíti rajtuk, mondván: „Az Úr az ártatlanság köntösével ruházzon fel téged”.
Az új papok telve Szentlélekkel készen állanak az apostoli munkára. Működésük azonban üdvös csak akkor lesz, ha főpásztoruk által engedik magukat vezéreltetni. Mert, mint az Írás mondja: „az engedelmes férfiú győzelemre szól”. (Péld 21,28)
Miért is a püspök kiveszi minden egyes felszenteltből az ünnepélyes engedelmességi ígéretet. A felszenteltek összetett kezeit saját kezébe zárva így szól: „Ígérsz-e nekem és utódaimnak tiszteletet és engedelmességet?” Erre mindegyik azt feleli: „Ígérek!”
Ez a kérdés, ha a felszentelt más egyházmegyéhez tartozik, avagy szerzetes, megfelelő módon változik.
Mire a püspök megcsókolja a felszenteltet, mondván: „Az Úr békéje legyen mindig veled!” „Amen”, adja reá az illető a feleletet.
A püspök most megint intelmet ad nekik, hogy a szentmise végzése módját s rendjét más tapasztalt papoktól jól megtanulják.
Erre felállva háromszoros keresztvetéssel megáldja őket, hogy áldottak legyenek a papi rendben s engesztelő áldozatokat mutassanak be a nép vétkeiért a mindenható Istennek, akinek tisztelet s dicsőség legyen mindörökre.
A püspök most a kommuniót követő könyörgést mondja, s miután a szentmise végén szokásos utolsó áldást megadta, mégegyszer székére ül, s az újonnan felszentelteket inti, hogy a felvett rendek fontosságát szemük előtt tartva, szent élet által igyekezzenek Istennek tetszeni. Végül az új papoknak meghagyja, hogy első szentmiséjük után még három más szentmisét végezzenek, ti. egyet a Szentlélekről, egy másikat a B. Szűzről s a harmadikat az elhunyt hívekért, s azonkívül imádkozzanak a felszentelő püspökért.
A felszenteltek ígérik, hogy ezt meg fogják tenni. A püspök a szentmisét folytatva csendesen elmondja az utolsó evangéliumot, amelyet az új papok vele együtt végeznek.
A római káté szavai szerint a papok oly hatalmat nyertek, amely minden emberi értelmet s felfogást messze felülmúl. Krisztus az isteni megváltó, a jó pásztor sokszorozódik meg bennük. Feleljenek is tehát meg annak a buzdításnak, amelyet Szent Péter intéz hozzájuk: „Legeltessétek az Istennek rátok bízott nyáját, gondot viselvén nem kényszerűségből, hanem szabad akaratból Isten szerint, sem a rút nyereség kedvéért… példája lévén a nyájnak szívből. És mikor megjelenend a pásztorok fejedelme, elnyeritek a dicsőség hervadhatlan koszorúját”. (1Pét 5,2-4)