(megtartóztatási nap)
„Legyen a szívem, a testem szeplőtelen, hogy meg ne szégyenüljek” (Zsolt. 118,8)
„Énekeljen szánk, szívünk, szeretetünk”
„Van valami végtelenül csodálatos a zenében. A szavak is bámulatra méltóak, de a zene még náluk is csodálatosabb.”
Szent Cecília ókeresztény szent, a szolgálatban hűséges, a szenvedésben diadalmas volt. Tiszteletére Rómában már az V. században bazilikát építettek. Krisztus szeretetéért vértanúságot szenvedett. A középkor végétől a tizennégy segítő szent egyike, az egyházi zene patrónája. Az énekesek, hangszerkészítők, zenészek és orgonisták védőszentje.
Annak ellenére, hogy nem sokat tudunk életéről, és a történelmi tények is gyakran összefonódnak a legendákkal, a legismertebb és legkedveltebb szentek közé tartozik. Neve az ún. Római Kánonban, vagyis az Első Eucharisztikus Imában tűnik fel.
Szent Cecília számára a legnagyobb csoda a teremtés és az isteni szeretet volt, amelyért élt, zenélt és énekelt.
„Van valami végtelenül csodálatos a zenében. A szavak is bámulatra méltóak, de a zene még náluk is csodálatosabb.”
„Nem úgy hat a gondolatainkra, ahogyan a szavak teszik, egyenesen a szívünket és szellemünket szólítja meg, lelkünk legbelső magját és gyökerét. A zene megnyugtató és egyszerre felkavaró, nemes érzelmeket ébreszt, könnyekké olvaszt bennünket, nem is értjük miképp. Magában álló nyelvezet, a maga módján éppoly tökéletes, mint a szavak, a beszéd, és épp oly fenséges, épp oly áldott…”
230 körül halt meg, ünnepét a 6. század óta november 22-én ülik.
Az Úrnak 230. esztendeje. Alexander Severus uralkodik a római birodalomban.
Fáradt világ, kiélt világ, önmagától megcsömörlött világ fölött új nemzedék nő már. Mert moccan a lélek, s nem bírja mindenki gúzsba kötni, elbódítani. S az eleven, az érző léleknek kín a csömör, a sötétség, a piszok. A világosságnak akarja kitárni magát, várja a kelő napot. Fölkelt.
„Világosság a népek megvilágítására”, a mi Urunk Jézus Krisztus. S összesereglik belőlük az „Ecclesia orans”, az imádkozó Anyaszentegyház.
Mindnek kitárva a karja, tűz a szívében, az ajkon kimondhatatlan édességű fohászok, zengő himnuszok. S a szeme mindnek fölfelé néz, a kelő hajnali napra: Krisztusra. S az előénekes és előimádkozó Szent Cecília. Ilyennek látta őt az Egyház, amelynek ölén sarjadt, mint az új nemzedék szépséges virága; s mely azóta Cecília nevét minden mise kánonjában emlegeti, ilyenek a római hívek, akikkel együtt imádkozott, akik ott álltak menyegzőjénél és vértanúságánál, s akik passióját megírva így emlékeznek róla:
„A dicsőséges szűz állandóan keblén hordta Krisztus evangéliumát. Éjjel és nappal szüntelenül Istennel társalgott, hozzá fohászkodott. Kitárta a karját, úgy imádkozott az Úrhoz, és szíve mennyei tűztől lángolt.”
A Ceciliusok előkelő nemzetségéből származott. Szülei még pogányok voltak, de ő már kora ifjúságában megismerte a szent kereszténységet.A körülötte zajló züllött pogány világból öntudatos elszántsággal menekül a mennyei Jegyes felé.
„Ciliciummal sanyargatta testét és epekedve kérte az Istent: Legyen a szívem, a testem szeplőtelen.” Szüzességet fogad.
Szülei azonban eljegyezték egy jóravaló pogány ifjúval, Valériánnal. A családban régi tradíciók éltek: A leány akaratát nem nagyon kérdezték. A vőlegénynek elég volt a szülők ígérete. Cecília szíve telve volt aggodalommal. Ütköztek lelke vágya és a világ igényei. De megtalálta a megoldást. Már a lakodalomra készülődtek, s míg szólt a zene, Cecília csak az Úrnak énekelt szívében:
“Legyen a szívem, a testem szeplőtelen, hogy meg ne szégyenüljek” (Zsolt. 118,80).
Az esküvő előtti két-három napot böjtben, imádságban töltötte, s így ajánlotta Istennek szíve aggodalmát.
Az Úr megvigasztalta: angyalát küldi oltalmára, ha kell. A nászéjszakán elbeszéli Valériánnak a maga fogadalmát s az Úr ígéretét:
„Titkot akarok reád bízni Valérián. Más szerelmesem van nekem, aki féltékenyen vigyáz reám!”
S amint elbeszéli, hogy ki ez a más, akivel régen eljegyezte magát: Valériámban is föltámad a vágy, megismerni őt, aki a kereszten meghalt értünk és váltságot szerzett. Aki ilyen csodálatos életeszményt inspirál. S most fenn van az égben s angyalát küldi híveinek oltalmára. Szeretné látni az angyalt, annak a más, eddig nem is sejtett világnak hírnökét.
De ez csak úgy lehetséges, ha megkeresztelkedik, mondja neki Cecília. Készségesen vállalkozik rá. Megy a vértanúk sírjaihoz; ott rejtőzik most az Egyház feje, Orbán pápa. Az Appiai úton szegényekre talál, Cecília védenceire. Fölmutatja a magával hozott jelet, s vezetik tovább.
A pápa szeretettel fogadja s térdenállva mond hálát az Istennek:
„Uram Jézus Krisztus, jó Pásztor, a tisztaságra szólító tanács magvetője! Arasd most annak a vetésnek termését, amit Cecíliában vetettél. Mert ez a szolgálód szorgalmas méhecskeként szolgált neked. Jegyese vad oroszlán volt, mikor kapta; most már szelíd bárányod átváltoztatta.”
És megkeresztelte az ifjút.
A keresztségben megnyílt Valérián szeme, megvilágosította már a Krisztus. Tudta látni titkait. Hazatérve „Cecíliát imádkozva találta. És mellette állt az Úr angyala. Nagy félelem szállta meg Valériánt: Leszállt az Úr angyala, s az egész szoba fényárban úszik!”
Szívesen fogadja az angyal kezéből az új életnek jelvényét és jutalmát: hófehér liliomokból és vérpiros rózsákból font koszorút. Koszorút, amely soha el nem hervad, de csak a tiszták tudják meglátni.
Volt Valériánnak egy öccse, Tiburcius (Tibor). Eljött gratulálni az új házasoknak. Csodálkozva érzi a rózsa és liliom illatát, de a virágot magát még nem tudta látni: Mikor megmagyarázták neki a dolgot, őt is elfogja a vágy. Látni akarja a csodadolgokat, a csodálatos szent kereszténységet. Elmegy, megkeresztelkedik ő is. „Most ismerlek el rokonomnak, mondja neki Cecília, mert az Isten szeretete megutáltatta veled a bálványokat. Mert az Isten szeretete volt, ami bátyádat hitvesemmé tette, téged pedig rokonommá.”
De nem hiába voltak a liliomok közé vérpiros rózsák fonva!
Almáchius városprefektus megtudta, hogy a két előkelő ifjú keresztény lett. Egyik tisztjével, Maximussal elfogatta őket.
Állhatatosságuk láttára a tiszt még azon éjjel megtért családostul, és megkeresztelkedett. A következő pirkadatkor Cecília – nem hiába hordta keblén az írást – biztatja a vértanúkat az Apostol szavával:
„Föl, Krisztus katonái! Vessétek el a sötétség cselekedeteit, s öltözzetek a világosság fegyverzetébe!”
Át is mentek még aznap nagy bátran az örök világosságra: Valérián, Tiburcius, Maximus és társaik. Mind Cecília gyűjtése.
A prefektus most őellene fordult. Le akarja foglalni vagyonát. De azt már megkapták a szegények. jön a további tortúra.
A pogány katonák azt beszélik közben:
„Hisszük, hogy Krisztus az Isten Fia, mert ilyen szolgálót támasztott magának!” És megkeresztelkednek.
Cecília pedig hirdette tovább Krisztust: „Megvalljuk szent nevét. Soha sem tagadjuk meg!”
A pogányok között is kínos föltűnést keltett már a hosszas és eredménytelen kihallgatás s a nyomában járó sok megtérés. Véget akart hát vetni Almáchius az ügynek. Egy fürdőben forró gőzzel akarta megfojtatni titkon Cecíliát.
A tűz azonban kialudt, s a szent hálát mondhatott még az Úrnak: „Köszönöm neked, az én Uramnak Jézus Krisztusnak Atyja, hogy eloltottad mellettem a tüzet!”
Ekkor fejvesztésre ítélte a prefektus. Háromszor sújtott le a hóhér, de nem tudta levágni a fejét. Halálra sebesítve hagyták a vesztőhelyen. Három napig még élt a vértanú szűz. November 22-én, a 230. esztendőben halt meg Rómában.
Kallixtus katakombájában tették nyugovóra testét. A 4. században már templom állt tiszteletére a Tiberisen túl. Ide vitték át.
1559-ben, mikor fölnyitották sírját, még épségben volt a szent test. Maderno szobrász látta, s úgy készítette el Szent Cecília szobrát.
A középkortól kezdve az egyházi zene védőszentjeként tisztelik, akinek élete tökéletes dal volt Krisztus dicsőségére, s kinek alakja olyan szép dalra, a fönti szép legendára ihlette a kegyeletes utókort.
Cecília a középkor végén került a tizennégy segítő szent közé.
Egy fordítási hiba következtében – mely szerint az esküvőjén ő maga játszott az orgonán – lett a szent zene védőszentje.
Ünnepének egyik antifónája:
„Zengő hangszerek kíséretében Cecília egyedül az Úrnak énekelt, mondván: legyen az én szívem szeplőtelen, hogy ne rendüljek meg.”
A 6. század óta ábrázolják a vértanú nők sorában. Kezdetben attribútum nélkül, majd kereszttel, a vértanúk koronájával, mécsessel vagy fáklyával, galambbal, karddal, a 15. század végétől pedig – főleg a holland és kölni festők kis orgonával kezdték festeni.
A 16. századi és a barokk képeken általában hangszeren játszik, énekel vagy angyali koncertet hallgat a szentek körében.
Liszt Ferenc oratóriumot szerzett a tiszteletére.
„…Alakja a magyar néphagyományban a holdfoltokra adott magyarázatokban él: a holdban Szent Dávid hegedül, Cicelle meg táncol. E képzet a magyar nyelvterület középső részén (Mátyusföld, Csallóköz, Hont, Nógrád, Heves, Pest, Bács-Kiskun, Csongrád, Békés vármegyék, Torontál) volt ismert. Cecília és Dávid mint a mennyei muzsika (musica coelestis) képviselői kerültek össze a néphagyományban. Holdra kerülésüknek különböző népi magyarázatai ismertek.
Lehet, hogy a mai olvasó úgy véli, a legenda túlságosan hangsúlyozza Cecília szüzességét és megtérést kiváltó okosságát.
A legenda azonban igazat mond, és ma is megindítja mindazokat, akik megőrizték magukban a „tiszta szív hatalma” iránti érzéket, vagy legalábbis vágyódnak az ilyen szeretet hatalma után.
Azt a képet, melyet a hívő emberek Cecíliáról magukban hordanak, Maderno márványszobra határozza meg: mintha mély, gyermeki álmát aludná, úgy fekszik jobb oldalára dőlve az éppen csak kifejlődött leányalak, arcát elfedi, karját hosszan kinyújtja. A nyakán három tátongó vágás hirdeti, hogy ez a gyermek nem természetes halállal halt meg.
A legenda szerint Pascalis pápa ebben a helyzetben találta meg Cecíliát, miután a szűz látomásban maga mutatta meg a pápának, hol van a sírja. Holttestét arannyal átszőtt szövetbe göngyölték, s a vérrel átitatott kendőket a lábához helyezték. Anélkül, hogy a helyzetét megváltoztatták volna, egy márványlapra fektették, és úgy helyezték el a szarkofágban, amelyben átvitték a trasteverei bazilikába.
Cecília legendája olyan nagyszerű mondatokat is idéz, amelyek a mai emberre is hatással vannak. Amikor a prefektus felelősségre vonta, így tett hitvallást:
„Én nem halok meg, hanem csak elváltozom. Port adok az arany fejében. Ha nektek valaki aranypénzt kínálna cserében ugyanolyan súlyú rézpénzért, vajon nem kapnátok-e az alkalmon, és nem mondanátok-e el rokonaitoknak is, hogy ők is részesei lehessenek egy ilyen nagyszerű cserének? Jézus Krisztus a mi Istenünk, ilyet ad nekünk; amit neki ad az ember, azt ő kimondhatatlanul értékesebbre cseréli.”
Amikor újra meg újra felszólították, hogy tagadja meg a hitét, bátran így felelt:
„Ti kínpadra vonjátok a gonosztevőket, hogy vallomásra bírjátok őket, tőlünk pedig épp az ellenkezőjét követelitek: meg kellene tagadnunk azt, amik vagyunk, és akkor kegyelmet adnátok. Nagyon szívesen hallanátok ajkunkról a hazugságot – csakhogy meghalni az igazságért a legszebb győzelem!”
– Szent Cecília azért lett az egyházi zene védőszentje, mert a hagyomány szerint hangszeres játékával és gyönyörű hangjával elbűvölte hallgatóságát.
Ünnepnapján az Egyház a liturgikus zene jelentőségére emlékezik, mert Szent Ambrus mondásával együtt vallja, hogy „semmi sem védi olyan eredményesen a hitet, mint a szakrális zene”.
Milánóban a püspök szemére vetették pogány kortársai, hogy tömegeket babonáz meg az egyházi énekkel, amely olyan ellenállhatatlan befolyást gyakorol hallgatóira, hogy azok keresztény hitre térnek.
Amikor Giovanni Pierluigi da Palestrina, a XVI. század híres zenésze – akit egyébként „a zenészek fejedelmének” is hívnak – előadta műveit a katolikus bazilikákban, zenéjének hallatán még leghevesebb ellenségei is „lábai elé borultak”, mintegy bocsánatkérően elismerve tehetségét…
Mi történt menetközben az egyházi zenével, hogy VI. Pál pápának arra kellett emlékeztetnie, hogy a liturgiában csak olyan műveket játsszanak, amelyek a művészi szépséget összekötik az imádság lelkületével. Olyan műveket, amelyeken keresztül a hívek Krisztus szeretetében mártóznak meg, és amelyek segítik átalakítani életüket…
A liturgikus zene feladata – emlékeztet a pápa –, hogy egyesítsen a szeretetben, nem keltheti az ízléstelenség érzését, nem okozhatja a hallgatóság figyelmetlenségét, és nem válhat a deszakralizáció, még kevésbé a széthúzás okává… (VI. Pál pápa).
Mi történt, hogy mi magunk is abbahagytuk az éneklést… Miért van az, hogy amikor még szegények voltunk, hallgattuk az énekeket – kérdezi egyik versében David Turoldo atya. De énekeltünk is esténként, vagy reggelenként a pék, amikor hozta a friss pékárut az ébredező utcákon. Énekeltünk, amikor a szőlősorok között gyűjtöttük a szőlőfürtöket a szüret felejthetetlen napjain: Vidámságunk a völgyek között messzire szállt…
Ma gazdagok vagyunk és némák. Bezárkózunk házaink négy fala közé. Idegenként saját családjainkban, barátok nélkül városainkban, ahol senki nem ismer senkit… Gazdagok és némák…
Szent Cecíliának, a III. század vértanújának, számos csodát is tulajdonítanak. Néhány ezek közül nagy valószínűséggel csak a későbbi legendás elképzelések szüleménye. Ezeknek a történeteknek a szerzői talán elfelejtik, hogy magának Szent Cecíliának a legnagyobb csoda a teremtés és az isteni szeretet volt, amelyért élt, zenélt és énekelt…
Szent Cecília, az egyházi zene védőszentje, juttasd eszébe a kántoroknak, kóristáknak és orgonistáknak, hogy a liturgia alatt az oltár előtt foglalják el az angyalok helyét…
Emlékeztess mindnyájunkat, hogy az életünk ének legyen, Magnificat, azokért a hatalmas tettekért, amelyeket Isten tesz értünk…
Urunk, Istenünk, légy irgalmas hozzád könyörgő népedhez!
Te oly nagy szeretetet adtál Cecília szívébe, hogy önként meghozott minden áldozatot, és készséggel vállalta a vértanú-halált.
Kérünk, az ő közbenjárására növeld szeretetünket, hallgasd meg jóságosan imádságunkat, hogy önkéntes áldozatvállalásunk kedves legyen Előtted, és megadja nekünk az örök életet. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.