I.
Fiam, én a te üdvösségedért lejöttem az égből, magamra vállaltam emberi léted nyomorúságát, nem kénytelenségből, hanem szeretetből, hogy türelmet tanulj, és az ideigtartó bajokat méltatlankodás nélkül elviseld.
Mert születésem órájától fogva kereszten holtomig mindenhová elkísért a szenvedés.
Evilági javakban nagy szükséget láttam, gyakran kellett hallanom, hogy sok panaszt emelnek ellenem, szégyent és gyalázatot békével tűrtem, jótéteményeimet hálátlansággal, csodatetteimet káromlással, tanításomat feddéssel viszonozták.
II.
Uram, te a türelem útját jártad életedben, és kiváltképpen ezzel teljesítetted Atyád akaratát, méltó hát, hogy én, semmicske bűnös ember is akaratod szerint türelembe foglaljam magam, és amíg akarod, üdvösségemért békén hordozzam romlandó életem terhét.
Mert ha terhesnek mutatkozik is a jelen élet, a te kegyelmed nagyon érdemszerzővé teszi, a te példád meg szentjeidnek emléke a gyarlók számára is elviselhetőbbé s fényesebbé alakítja, sokkal vigasztalóbb, mint volt az ószövetségi törvény idején, amikor zár függött a menny kapuján, és homályosabbnak is látszott a mennybe vezető út, amikor olyan kevesen igyekeztek azon, hogy a mennyek országát keressék, de még az igazak és az üdvösségre indulók sem léphettek a mennyei birodalomba kínszenvedésed s halálod szent adójának lerovása előtt.
Ó, mekkora hálával tartozom neked, hogy kegyes voltál megmutatni nekem és minden hívőnek az igaz és jó utat, amely országodba elvezet.
Mert a te életed a mi utunk, és a szent türelemben veled forrunk össze, aki koronánk vagy.
Ha előttünk utat nem nyitottál, ha minket nem tanítottál volna, ki igyekeznék arra, hogy kövessen?
Jaj, hányan messze hátul maradnának, ha a te tündöklő példádra nem tekinthetnének.
Íme még mindig lankadunk, még annyi csodádat láttuk, tanításodat hallottuk, mi volna, ha ily nagy világosság a te követésedre nem indítana?