Az egyházirend csupán megkeresztelt férfiúnak adható fel érvényesen. Nyilvánvaló, hogy az egyházirend fogadásának nélkülözhetetlen feltétele a keresztség. Miként viseljen valaki az Egyházban méltóságot s gyakoroljon hatalmakat, mielőtt annak tagja lenne? Már pedig az Egyház tagjává a szent keresztség teszi az embert.
Az egyházirend egyébként megkeresztelt csecsemőknek is érvényesen feladható, miként ez a koptoknál divatos. XIV. Benedek pápa a csecsemő felszentelését ugyan elítéli, de érvényességét elismeri.1 Ha azután az ily gyermek felserdül, szabadon választhat az egyházi s világi állapot között. Amennyiben az egyházi pályát választja, annak betöltésében s a vele járó kötelmek teljesítésében ki kell tartania.
Az egyházi rendet továbbá csupán férfi veheti fel érvényesen. A Szentírás e tekintetben kétségtelenül tanúskodik. Már az ószövetségben papi szolgálatot csakis férfi teljesíthetett, az újszövetségben pedig éppen Szent Pál, a keresztény szabadságnak s egyenlőségnek ez a lánglelkű szószólója hirdeti a legnagyobb eréllyel: „Az asszonyok az egyházban hallgassanak, mert nem engedtetik meg nekik, hogy szóljanak, hanem, hogy engedelmesek legyenek”. (1Kor 14,34) Többi levelében is hasonló értelemben nyilatkozik. A hagyomány bizonysága is világos és határozott. A legszentebb s kiválóbb nők sem kaptak valaha papi tisztet. És midőn a montanisták s kolliridiánusok rést akartak ütni ezen az elven, az egész Egyház élénk tiltakozását hívták ki maguk ellen.
Voltak ugyan az ősegyházban úgynevezett diákonisszák, kiknek tisztjük az volt, hogy a női hitjelölteket előkészítsék s megkeresztelésüknél – amely teljes alámerítéssel történt – az illedelem okáért segédkezzenek. Bár kézfeltétellel avatták fel őket, de nem a papi tisztségnek, hanem az Egyház karitatív feladatainak betöltésére.
Oka pedig annak, amiért a nő az egyházi rendekből ki van rekesztve legkevésbé sem a női nem kevesebb értéke, hanem egyszerűen a természet rendje, amelyet a Teremtő megállapított. Akárhány nő tehetségben, erényben, főleg áldozatkészségben, nemkülönben a kegyelem ajándékaiban felülmúlja a férfiakat, ámde a papi tisztség betöltésére természeténél fogva mégis alkalmatlan. Isten ugyanis a nőt, mint „segítő társat”, a férfi alá rendelte, nem hivatott tehát az Egyházban vezető szerepre. Azonkívül a férfiút önállóbb, objektívebb jelleme biztosabb, határozottabb ítélőképessége s erélye inkább hivatottá teszik a kormányzásra s a lelkek vezérletére. Ezt maguk a nők is – úgy véljük – készségesen s őszintén elismerik és tapasztalják. Végül az sem jelentéktelen ok, hogy a nő a papi hivatás által kénytelen volna női zárkózottságából kilépni, kísértéseknek lehetne kitéve, avagy azt okozhatna.
1 „Eo quamvis tempore” kezdetű pápai okirat, 1745. május 4-iki kelettel.