I.
Hallgasd, fiam, igéimet, igen-igen kedves szavak ezek, különbek evilág minden filozófusának és tudósának bölcsességénél.
Az én szavam lélek és élet, értékét nem lehet hétköznapi ésszel lemérni.
Nem arra való, hogy üres gyönyörködést keress benne, csöndben kell hallgatni, és egész szívet betöltő alázattal, nagy kívánsággal befogadni.
Én meg így szóltam: Boldog, akit te oktatsz, Uram, és törvényeidre tanítasz, hogy enyhülést nyújts neki a gonosz napokban, és ne legyen vigasztalan a földön.
II.
Én – mondja az Úr –, én tanítottam a prófétákat kezdettől fogva, és most is szólok mindenkihez, de sokan süketek és érzéketlenek a szavamra.
A legtöbb ember szívesebben hallgat a világra, mint Istenre, hajlandóbb a test kívánságát, mint Isten tetszését követni.
Evilág ideigtartó, apró-cseprő javakat ígér, mégis nagy serénységgel szolgálnak neki.
Én a legnagyobb javakat ígérem: örök ajándékokat, s a halandók szíve restnek bizonyul.
Ki szolgál, s ki fogad szót mindenben nekem olyan igyekezettel, amilyennel a világnak s a világ urainak szolgálnak?
Pirulj, Szidon, mondja a tenger, s ha okát tudakolod, halld, miért.
Csekély fizetségért hosszú utat megfutnak, az örök életért azonban sokan egyszer is alig emelintik lábukat a földről.
A rossz kis hasznot szorgalmasan keresik, egy pénzdarabért néha rútul veszekszenek, hiábavalóságért, csekély haszonért nem restellnek éjt nappallá tenni, de – szégyen, gyalázat – a romolhatatlan jóért, a megbecsülhetetlen jutalomért, a legnagyobb tisztességért, a dicsőségért, jutalomért, amelynek nincs határa, egy kis fáradságot is sokallanak.
Pirulj hát, rest és panaszkodó szolga, azok készségesebbek a pusztulásra, mint te az életre.
Jobban kapnak haszontalanságokon, mint te az igazságon.
Pedig ők sokszor csalódnak reményükben, az én ígéretem viszont senkit sem csal meg, senki bennem bízót nem bocsát el üres kézzel.
Amit ígértem, megadom, amit mondtam, teljesítem, azzal, aki szeretetemben mindvégig hűséges marad.
Én minden derék embert megjutalmazok, erős igazolója vagyok minden istenkeresőnek.
Írd szívedbe minden szavamat, és fontolgassad gondosan, mert szükséged lesz rájuk a kísértés idején.
Amit nem értesz, amikor olvasod, majd megérted a látogatás napján.
Kétféleképpen szoktam meglátogatni választottaimat: kísértéssel és vigasztalással.
Minden nap két leckét tartok nekik: az egyikben korholom hibáikat, a másikban bátorítom őket az erényekben való gyarapodásra.
Akinek keze ügyében vannak az én igéim, és hallatlanra veszi őket, lesz, aki megítéli azt az utolsó napon.
III.
Imádság az áhítatosság kegyelméért: Uram, Istenem, te vagy minden javam.
Én meg ki vagyok, hogy meg merlek szólítani?
Legszegényebb szolgád, megvetett féreg vagyok én, sokkal szegényebb, megvetésre méltóbb, mint tudom, s ki merem mondani.
Mégis fontold meg, Uram, hogy semmi vagyok, semmim sincs, semmit sem érek.
Egyedül te vagy a jó, igaz és szent, a mindenható, mindent te adsz, mindent te töltesz be, s csak a bűnöst hagyod üresen.
Emlékezzél irgalmasságodra, és töltsd be szívemet kegyelmeddel, hiszen nem akarod, hogy üres maradjon, amit alkottál.
Hogy tudjam magamat elviselni ebben a nyomorúságos életben, ha meg nem erősítesz irgalmaddal és kegyelmeddel?
Ne fordítsd el tőlem arcodat, ne nyújtsd tovább megpróbáltatásom idejét, ne vond meg tőlem vigasztalásod, hogy olyanná ne legyen előtted a lelkem, mint az aszu föld.
Uram, taníts meg arra, hogy akaratodat cselekedjem, taníts meg arra, hogy illendőn és alázatosan járjak-keljek előtted, mert te vagy az én bölcsességem, te valóságosan ismersz engem, ismertél, mielőtt a világ világ lett, s mielőtt én a világra születtem.