I.
Hadd hallom, mit mond bennem az Úristen!
Boldog az a lélek, amely meghallja a benne megszólaló Urat, és befogadja a vigasztalás igéjét, amely az Úr szájából való.
Boldog az a fül, amely rányílik az isteni sugallatok halk neszére, és evilág suttogásaira semmit sem figyel.
Nagyon boldog az a fül, amely nem az odakint hangoskodó szót, hanem a belül tanító igazságot hallgatja.
Boldog a szem, amely bezárul a kintvalók előtt, de figyel a belülvalókra.
Boldogok, akik a belső dolgokat átértik, és mindennapos gyakorlással igyekeznek mind jobban fölkészülni a mennyei titkok befogadására.
Boldogok, akik azon vannak, hogy Isten számára szabaddá tegyék magukat, és mindent leráznak magukról, amivel ezt a világ megakadályozná.
II.
Ébredj rá erre, én lelkem, és zárd be az érzékek kapuját, hogy hallhasd, mit mond benned az Úristen.
Így beszél a te kedvesed: Üdvösséged vagyok én, békéd, életed.
Maradj mellettem, és békességet találsz.
Mondj le mindenről, ami múlandó, keresd az örökkévaló javakat.
Mi más minden ideigtartó érték, ha nem csalétek?
Mit ér akár az egész teremtett világ, ha a teremtőtől elhagyatol?
Vess hát meg mindent, azon fáradozz, hogy teremtőd előtt kedves, hozzá hű legyél, és részed lehessen az örök boldogságban.