Jóllehet az egyházirend csak egy, mert ugyanazt a szent célt szolgálja, de tekintve az általa közölt nagyobb s kisebb rangot s hatalmat, több fokozatra oszlik.
A latin egyházban a következők szerepelnek: ajtónálló (ostiarius), olvasó (lector), ördögűző (exorcista), gyertyavivő (acolythus), alszerpap (subdiaconus), szerpap (diaconus), áldozópap (presbyter), püspök (episcopus). Minthogy pedig sok hittudós a teológia fejedelmét, Aquinói Szent Tamást követve, a püspökséget csupán az áldozópapság kiegészítésének s koronájának tekinti, azért a fokozatok számát hétre vonja össze, másokkal szemben, akik azt nyolcban állapítják meg.
Bizonyos az, hogy a négy első a felsoroltak közül csupán egyházi eredetű s így szentségi jelleggel nem bír. Ez legalább most az általános vélemény a hittudósok között. Az is bizonyos, hogy a szerpapság, áldozópapság és püspökség isteni eredetűek s szentségi jellegűek.
Az alszerpapság szentségi jellege felett vitatkoznak. A tagadó vélemény sokkal valószínűbbnek látszik.
Mindazonáltal a római egyház az alszerpapságot a püspökséggel, áldozópapsággal s szerpapsággal együtt az ún. nagyobb rendek közé sorozza, míg a többi négynek a kisebb rendek nevét adja. A nagyobb rendek közös elnevezése a felsoroltakra nézve már csak azért is megokolt, mert kizárólag velük jár az egyházirend fokozatai között a cölibátus- és breviárium-mondás kötelezettsége.
A keleti egyház az alszerpapságot a kisebb rendek közé sorolja s ezen kívül még csak két kisebb rendet ismer: az olvasóét és néhol a zsoltárosét (énekesét).
A rendeket megelőzi az ún. hajkorona (tonsura), amelyet bár az új kódex a rendek között sorol fel (950), de ez semmiesetre sem veendő szoros értelemben. A hajkorona csupán szentelmény, amely az egyént a klérus (papság) tagjává avatja s annak kiváltságaiban részesíti.