„Akiknek atyja van, mondja Aranyszájú Szent János, elfödi annak minden hibáit, ha megannyi van is, miként írva van: „Ne dicsekedjél atyád gyalázatával, mert nincs dicsőségedre az ő gyalázata”. (Sir 3,12) Ha áll ez a testi atyákra, még inkább alkalmazható a lelkiatyákra, a papokra. És Assisi Szent Ferenc halálos ágyán szíve alázatosságában tanítványai előtt így nyilatkozott: „Én félem, szeretem és tisztelem a papokat, mint parancsolóimat. A hibákat nem akarom látni rajtok, mivel az Isten fiát tekintem bennük és mivel ők az én parancsolóim”. Bizonyos bölcs egyházi író pedig ez ügyben ezt a megszívlelendő tanácsot adja: „Ha rosszat hallasz valamely papról, gondold, hogy a te atyád ő; kövesd tehát Noé két fiának példáját: takard be atyád mezítelenségét a szeretet és hallgatás palástjával, és mint Szemet és Jafetet megáld érette Istened.”