I.
Nem nehéz akkor kevésbe venni az emberi vigasztalást, amikor Isten vigasztal.
De nagy, igen nagy szó, ha valaki mind emberi, mind isteni vigasztalástól megfosztva is helyt áll, Isten dicsőségéért igyekszik elviselni lelki számkivettetését, semmiben sem keresi önmagát, nem tekint saját érdemére.
Mi van abban, ha jókedvű vagy és áhítatos a kegyelem látogatásának idején?
Ezt az órát mindenki várva várja.
Könnyű lovaglása esik annak, akit Isten kegyelme hordoz.
Csoda-e, ha nem érzi a terhet, akit a Mindenható hord a tenyerén, akit a legnagyobb vezér vezet?
Jólesik nekünk, ha van valami vigasztalásunk, és nehezen vetkőzzük le önmagunkat.
Szent Lőrinc vértanú meg a pap, akinek diakonusa volt, azzal győzte le a világot, hogy semmibe vette mindazt, ami a világban kívánatosnak mutatkozik.
Krisztus szeretetéért még azt is jó szívvel eltűrte, hogy elválasszák tőle Isten főpapját, Sixtust, akit annyira szeretett.
Így a Teremtő iránt tanúsított szeretete nagyobbnak bizonyult az emberek iránt valónál, és az emberi vigasztalás helyett inkább Isten akaratát kereste.
Így tanuld meg te is elhagyni Isten szeretetéért – még oly szükséges és kedves barátodat is, s ne keseredj el, ha barátod elhagy, inkább gondold meg, hogy egyszer mindnyájunknak el kell szakadnunk egymástól.
Sokat és sokáig kell az embernek magával viaskodnia, míg megtanulja egészen legyőzni önmagát, s minden érzését-indulatát Istenre összpontosítani.
Mikor az ember önmagában bízik, könnyen lehajol emberi vigaszért.
De aki igazán szereti Krisztust, és szorgalmasan törekszik a tökéletesedésre, az nem bukik a vigasztalások után, nem keres szívet melegítő élményeket, hanem inkább azon van, hogy Krisztusért kemény próbák közt is megálljon, és nehéz föladatokat is megoldjon.
II.
Amikor tehát Isten lelki vigasztalásban részesít, adj érte hálát, és fogadd el, de Isten ajándékaként fogadd, ne saját érdemed jutalmaként.
Ne fuvalkodj fel, ne örülj szertelenül, hiába ne hivalkodj, inkább tegyen alázatosabbá az ajándék, tetteidben is légy körültekintőbb, tiszteletteljesebb, mert elmúlik majd az az óra, és rádszakad a kísértés.
Amikor pedig elvétetik a vigasztalásod, ne ess rögtön kétségbe, hanem alázatosan és türelmesen várd bizalommal a mennyei látogatást, mert elég hatalmas az Isten ahhoz, hogy megsokszorozva visszaadja neked vigasztalását.
Nem új, nem szokatlan ez azoknak, akik jártasak Isten útjaiban, mert a nagy szentek és a régi próféták életében gyakori volt az efféle változás.
Azért mondta egyikük Isten kegyelmi látogatásának idején: „Így szóltam bőségemben: nem ingok meg soha.”
Mikor pedig eltávozott tőle az a kegyelem, amelyben része volt, hozzáfűzte: „Elfordítottad tőlem arcodat, megrendültem.”
De még így sem esett kétségbe, hanem annál hevesebben fohászkodott Istenhez, mondván: „Hozzád kiáltok, Uram, Istenemhez könyörgök.”
Végül betakarította imádságának gyümölcsét, és tanúságot tett arról, hogy meghallgatásra talált, mondván: „Meghallgatott az Úr és megszánt engem, az Úr lett az én segítőm.”
De miben?
„Örömre váltottad – mondja – panaszomat, és vigadozásba foglaltál engem.”
Ha így történt nagy szentekkel, nekünk gyarlóknak, szegényeknek sem szabad kétségbe esnünk azért, hogy hol buzgóság, hol lelki szárazság a sorsunk.
A Lélek jön, majd visszavonul – akaratának tetszése szerint.
Azért mondja Jób: „Meglátogatod őt virradatkor, és hirtelen próbára veted.”
III.
Miben reménykedhetem tehát, vagy mibe vethetem bizalmamat, ha nem egyedül Isten nagy irgalmasságába, a mennyei kegyelem reménységébe?
Mert hiszen még ha kezünk ügyében vannak is derék, istenfélő emberek, jó barátok, vagy szent könyvek, szép olvasmányok, vagy gyönyörű énekek és himnuszok, mindez keveset ér, nemigen ízlik, ha elhagy a kegyelem és saját szegénységemben magamra maradok.
Akkor nincs jobb orvosság, mint a türelem meg az, hogy magam megtagadom és Istenre bízom.
Soha senkit nem találtam, aki olyan vallásos és olyan jámbor lett volna, hogy Isten egyszer-egyszer meg ne vonta volna tőle a kegyelmét, hogy ne érezte volna buzgóságának lankadását.
Egy szent sem ragadtatott olyan magasra, nem részesült akkora megvilágosodásban, hogy előbb-utóbb kísértést ne szenvedett volna.
Mert nem méltó az Isten mélységes titkainak ismeretére, aki Istenért valami zaklattatásban meg nem próbáltatott.
A közeledő vigasztalásnak jele szokott lenni a megelőző kísértés.
Mert mennyei vigasztalását a kísértésben megpróbált embereknek ígérte Isten.
„A győztesnek – mondja – enni adok az élet fájáról.”
Hiszen arra való az isteni vigasztalás, hogy erősebbek legyünk a megpróbáltatások elviselésében.
A kísértés pedig azért követi a vigasztalást, hogy el ne bizakodjunk a jóban.
Az ördög nem alszik, a test nem halott, légy hát kész szüntelen a küzdelemre, mert jobbról, balról soha nem nyugvó ellenség vesz körül.