Legyen mindjárt meg a hála Isten s papjaink iránt. Hiszen, miként meggyőződhettünk, Istennek alig van nagyobb jótéteménye, amelyet a világnak adhat, mint a jámbor, szentéletű, hivatásának élő katolikus pap. De a pap is méltán hálát s tiszteletet érdemel, aki életét odaadja az emberiségért s hosszú, titkos vértanúságra szánja magát a lelkek üdvéért. „Más, ha csalódás éri és fájdalom, megértést és vigaszt talál a családi tűzhely puha, gyengéd fészkén, csevegő, csacska gyermekek között. A papnak azonban, ha esténként napi munkája ezer fáradalmától kimerülten hazatér és talán keserű szívvel, porosan és megköpdösödten nyomja le magányos szobája kilincsét, nem jön elébe senki, nem csókolja le senki a port homlokáról, sem a verítéket s gyalázatot; nem becézgeti, babusgatja, nem szórakoztatja senki sem.”1 A jó hívek ismerik rendesen ezt az áldozatot, amelyet értük hoznak, miért is hálájuk jeléül a papnak rendesen tisztelettel kezet csókolnak. De mennyi, főleg napjainkban, aki tisztelet s kegyelet helyett hálátlansággal fizet. Már Aranyszájú Szent János szemrehányásokra fakad az ilyenekkel szemben: „Hálátlanok ti! Ez a köszönet azokért a szolgálatokért, amelyeket az Úr papjai javatokra teljesítenek? Nem a pap keze által nyertetek-e a keresztségben új életet? Nem az ő hivatala által részesültök bűneitek bocsánatában? Nem ő mutatja-e be érettetek a szent áldozatot, amely Krisztus testét s vérét nyújtá lelketek táplálására? Nem a pap-e az, aki titeket oktat, gyermekeiteknek az isteni ige kenyerét szegi, értetek imádkozik s számotokra megnyitja a mennyek kapuit?”
1 Vö. Magyar Kultura, 1915. évf. 13. szám, 33. l.