I.
Kell, hogy egy kevéssé tudjunk bizalmatlanok lenni önmagunk iránt, mert gyakran híjával vagyunk a kegyelemnek és a lelki érzékenységnek.
Kevéske világosság van bennünk, s azt is egy-kettőre elveszítjük hanyagságunk miatt.
Gyakran rá sem eszmélünk, hogy belül mily vakok vagyunk.
Gyakran rosszat teszünk, s még rosszabbul mentegetőzünk.
Olykor az indulat fűt, és buzgóságnak véljük.
Másokat megrovunk apróságok miatt, magunkban a nagyobb hibát sem vesszük észre.
Elég hamar észleljük s latra vetjük, amit másoktól szenvedünk, s oda se hederítünk arra, mit kell miattunk másnak elszenvednie.
Aki a maga vétkét igazán, pontosan lemérné, az nem ítélne másról olyan keményen.
II.
A lelki embernek – bármennyi gondja van –, a legfőbb gondja önmaga.
Aki pedig lelkiismeretesen ügyel magára, annak mások megszólásától könnyű tartózkodnia.
Sohasem válik belőled összeszedett, igazán lelki ember, ha nem tanulsz meg hallgatni arról, ami nem a te dolgod, s figyelmedet nem fordítod önnönmagadra.
Ha egészen magadra és Istenre figyelsz, nem kavar majd föl, amit odakinn tapasztalsz.
Hol vagy, ha belső jelenléted megszűnik?
S bár mindent bejártál is, mire volt jó, ha elveszítetted önmagadat?
Békére és igaz belső azonosságra szól a rendeltetésed: kell, hogy minden mást kevesebbre tarts, és csak önmagadra ügyelj.
Nagyon sanyarú helyzetbe kerülsz, ha valami mulandót nagyra becsülsz.
III.
A te szemedben semmi se legyen nagy, magasztos, kedves vagy kívánatos, csak Isten maga, vagy ami Istenre utal.
Tartsd mind hiábavalónak, ami vigasztalást teremtmény nyújthat neked.
Az Istent szerető lélek fölébe nő mindennek, ami Istennél alábbvaló.
Egyedül Isten az örökkévaló és megmérhetetlen, a mindeneket betöltő, egyedül ő a lélek vigasztalása és szívünk igaz öröme.