Sokan a cölibátust azért tartják helytelennek, mert előnyei nem ellensúlyozzák azt a rengeteg kárt, amelyet az ún. papi botrányok az Egyház becsületén és tekintélyén ejtenek. Előrebocsátjuk, hogy Magyarországon, Ausztrián és Itálián kívül alig hallani igazi papi botrányokról. Ez a panasz tehát nem általános jellegű. De legyen! vannak önmagukról, szent fogadásukról megfeledkezett, szentségtörő papok, vannak közismert papi botrányok. Szüntessük meg tehát a cölibátust? Ám akkor el kellene törölnünk a házasságot, sőt magát a hatodik parancsot is, mert ezek ellen a világon még sokkal több a vétség. A beteget nem úgy gyógyítja a bölcs orvos, hogy egyszerűen a fejét levágja. Az ilyen „alapos” kúrából ki sem fog kérni.
Az Egyház, főleg az újabb időkben nagy gonddal válogatja meg s neveli papjait s üdvös intézkedésekkel s szabályokkal óvja s irányítja a papi életet. Majd ha az Egyház szent szándékai teljes érvényre fognak jutni, akkor sokkal ritkábban fogunk papi botrányokról hallani.
Egyébként Sipos István dr. a cölibátusról írt kitűnő könyvében a papi botrányokért igen találóan magát az illető társadalmat, tehát jórészt a panaszosokat teszi felelőssé. „Magára vessen a nép – írja nevezett kitűnő egyházjogászunk – amelynek nincsenek jó papjai. Maga az oka. Mert csak a jó talajból nő ki az életrevaló, gyümölcsöt termő fa… A csontig-velőig keresztény nép kebléből kikerült papok már kiskoruktól kezdve át vannak itatva maguk is a keresztény szellemtől. Az ilyen közszellem nem is tűri a rossz papot, hanem elvárja, sőt megköveteli, hogy papjai kifogástalanok legyenek… Az ilyen nép asszonyai nem prédának alkalmas férfit, hanem papot látnak a papban, Isten szolgáját, lelkük gondozóját, sebeik orvoslóját, akihez még gondolatban sem közelednek semmiféle tisztátalan gerjedelemmel.”1
1 A celibálus története és védelme. (104. l.)