Egyesek nagy károsodását látják abban a társadalomnak s hazának, ha annyi kiváló, művelt férfiú, minők a katolikus papok, családot nem alapít. Hivatkoznak evégből a protestáns lelkészi s görög katolikus papi famíliákra. A protestáns lelkészek itt szóba sem jöhetnek. Ők csak hadd házasodjanak; hiszen az egyházi rendet nem vették fel s így nem papok. Amit tehát a cölibátusról elmondottunk, reájuk nem vonatkozhatik.
A görög katolikus papi családok között valóban van igen sok mintaszerű és tiszteletreméltó. Azonban, akinek van módjában a dolgok mélyébe tekinteni, nem fogja az ily családos katolikus papok helyzetét ideálisnak és irigylésreméltónak tartani.
Eltekintve ugyanis mindattól, amit a cölibátusról eddig elmondottunk, csupán társadalmi, hazafias szempontból tekintve a dolgot, a nőtelen papnak a nős felett két nagy előnye van.
A nőtelen pap ugyanis alkalmas és hivatott arra, hogy úgy a házas hűségnek, mint az erkölcsi tisztaságnak őre legyen, s így nemzeti létünket biztosítsa. Mert úgy a házas hűség, mint a tisztaság az önmegtagadás elvére támaszkodik. Vele áll s vele bukik. És íme a nőtelen pap az önmegtagadást nemcsak tanítja, hanem annak lehetőségét példájával is igazolja. A nőtelen pap valóságos állandó felkiáltó jel s eleven lelkiismerete a társadalomnak. És ezzel egyben a legnagyobb szolgálatokat teszi a népesedésnek is. Íme nem a nőtelen katolikus pap plébániája pusztul ki az egyke folytán, hanem a nős protestáns lelkész nyája.
De másrészt a nőtelen pap éppen azért, mert családja nincs, atyja, mindene lehet mindenkinek. Teljes lelki, szellemi s anyagi erejét a közjóra fordíthatja. Neveli a jó családapákat s anyákat, atyja, támogatója minden ügyefogyottnak, a szegénynek, árvának. Ó a közjó, a társadalom, a haza éppen nem veszít, sőt kimondhatatlanul sokat nyer az ilyen kizárólag neki szentelt élettel.
A douraini árvaház alapítójával s igazgatójával, akit általában csak József atyának neveztek, valaki a vasúti kocsiban a cölibátus felett vitába elegyedett. „Ön, nemde pap – kezdi az útitárs – miért nem házasodik meg?”
„És ugyan miért kívánja, hogy megházasodjam?” kérdi viszont a megszólított.
„Hogy gyermekei legyenek!”
„Hiszen van elég. Körülbelül száz!”
„Száz gyermeke önnek?!”
József atya erre bemutatkozik, mint árvaházi igazgató s átnyújtja névjegyét.
„És miből tartja fenn tisztelendő Úr azt a sok gyermeket” – folytatja a kérdezősködést az útitárs – most már sokkal szerényebb hangon.
„A jó szívek alamizsnájából. Látja uram, ha én házas ember volnék, én is csak a családommal törődném, mint a többi s ez a számtalan gyermek, akinek nincs apja, anyja, nincs otthona, veszve volna.”
„Igaza van tisztelendő úr! Tegye kérem a dolgát tovább s fogadjon el tőlem is árvái számára egy kis alamizsnát.”
És 20 frankot nyújtott át a papnak.