„Ne félj, ne aggódj! Ne sírj, ne bánkódj! Ha tiéd Isten, tiéd már minden.Ne félj, ne aggódj! Ne sírj, ne bánkódj! Elég Ő néked!”
„Semmi ne zavarjon, semmi ne rémítsen, minden elmúlik, Isten nem változik. A türelem mindent elér, annak, aki Istené, semmi sem hiányzik, Isten egymaga elég.”
Avilai (Nagy) Szent Teréz, a keresztény misztikus-szemlélődő ima elhivatott mestere
Avilai Szent Terézt nemcsak misztikusként, hanem kolostoralapítóként és reformerként tartják számon a katolikus egyházban
A tökéletesség útja, mely egy belső várkastélyhoz vezet
Spanyolország Szent Jakab apostol mellett védőszentjét tiszteli benne. Oltárain úgy ábrázolja, mint az egyházdoktorokat szokás: doktorkalapban és köpenyben, könyvvel és tollal a kezében; jobbján lebeg a Szentlélek galamb képében. Úgy is emlegetik ott, mint a misztikai élet mesterét: doctora mistica. Az Egyház pedig szeráfi szűznek ünnepli: virgo seraphica. Az egyháztörténet dicsőíti, mint az egyházi életnek és nevezetesen a sarutlan karmelitáknak nagy reformálóját, mint az Egyházban történeti szerephez jutott nők egyik legnagyobbját. Az irodalom-történet megállapítja róla, hogy a spanyol irodalom virágkorának megindítója, aki klasszikus spanyol prózát írt már akkor, mikor Lope di Vega még kis gyermek volt, és a híres Cervantes, a Don Quijote írója még a szalamankai iskolát rótta.
S akit ennyi nagyság és dicsőség övez, egyszerű, tanulatlan nő volt, sok és súlyos betegségek sújtotta, igénytelen karmelita apáca, aki még élete vége felé is azt mondja: „Egészen zavarban vagyok. Mert ha látom is egyfelől Isten jóságát, másrészről ismerem rossz életemet, mellyel megérdemeltem volna a kárhozatot. Ó, az én leányaim ajánljanak Istennek, és áhítattal tiszteljék érettem Szent Józsefet, aki olyan sokat tud tenni”.
Szent Terézia élete az isteni kegyelemnek remeklése, világító bizonyság arra, mit művelhet a Szentlélek Úristen az olyan lélekkel, mely Istenadta tehetségeit hűségesen átengedi alkotó kezének. Mert az iránt nem lehet kétség, hogy Terézia, a rendkívüli kegyelmek választott edénye, rendkívüli természeti adományoknak is boldog birtoklója. Ő maga mondja: „Az is Istennek egy kegyelme, hogy mindenütt, ahol megfordultam, tetszettem, és ezért mindenütt nagyon szerettek”. Nagyon tudott hatni az emberekre, könnyen megnyert másokat a maga terveinek; s nagy dicsősége, hogy ezt a tehetségét mindig szent ügyekre fordította.
Kitűnt ez már gyermekkorában. Tíz testvére volt. Édesatyja, a jómódú, komoly, mélyhitű Cepeda Sanchez Alfonz valamennyi gyermekét szerette, de kedvence Teréz volt, aki 1515 márc. 28-án született Avilában, Ókasztília hajdani fővárosában, melynek ódon várfalaiba, várszerű, komor házaiba és 13 kolostorába szinte bevette magát az ősi komor, tüzes, bensőséges spanyol katolikus lelkület.
Ebben a környezetben Teréz korán megtanult olvasni, még korábban imádkozni és a hitért lelkesedni. Hétéves sem volt még, mikor négy évvel idősebb közvetlen bátyjával, Rodrigóval olvasták a szentek életét. A két gyermeklelket megigézte az az elszántság, mellyel azok hátat fordítottak minden földi gyönyörűségnek a mennyország örök örömeiért. „Örökre, örökre (para siempre)”, ismételgették, és úgy tűnt föl nekik, hogy a vértanuk a legokosabb emberek: rövid szenvedésért örök boldogságot kapnak cserébe. Gyermekfejjel nagyot gondoltak. Titkon elhagyták a szülői házat: mennek a mórok földjére, mert úgy olvasták a legendában, ott hitükért lefejezik a keresztényeket.
A nagy vállalkozás természetesen dugába dőlt. A gyermekeket nagybátyjuk meglátta a város szélén és hazavitte. De jellemző, hogy a következő szigorú atyai kihallgatáskor a 11 éves Rodrigó a 7 éves Terézre vallott: ő volt a tervező és ösztökélő.
Nem kevésbé jellemző, hogy a „vértanú”-kudarc után a két gyermek, megint Teréz kezdeményezésére remete életre akarta adni fejét. Persze ez a terv is csütörtököt mondott. A gyermekész úgy gondolta, a remeteséghez legszükségesebb dolog a remetekunyhó. Nagybuzgón hozzá is láttak az építéshez, de az építmény ismételten bedőlt. Teréz kénytelen volt beérni azzal, hogy pajtásaival apácásdit játszogatott és sokat imádkozott, különösen az olvasót. Apáca akart lenni mindenáron. Az is lett – de milyen kerülővel!
Belejutott ő is abba a korba, mikor főként leányok előtt új színekben, káprázatos ígéretekkel jelenik meg a világ. Nagy csábítás ez, különösen ha valaki olyan okos, kedves és feltűnően szép, mint Terézről a kortársak tanúsítják. Az is baj volt, hogy épp ezidőtájt halt meg édesanyja. A magára maradt élénk szellemű Teréznek bontakozó lelke más irányítás híján rákapott az akkor divatos a lovagregényekre, minőket édesanyja, a jámbor Ahumada Beatrix néha szórakozásul olvasott. Az újfajta olvasmány rabul ejtette lelkét.
Elválhatatlan Rodrigó bátyjával együtt ő maga is írt ilyent. De, ami aggasztóbb: észrevétlenül belélopózott bizonyos világiasság: a társaságot amúgy is kedvelte. Most unokatestvérei észrevétették vele, hogy szép. Kezdte is magát cicomázni, kereste a hatást, sőt titkos levelezésbe bocsátkozott egy unokabátyjával.
Mindebben nem vesztette el egyáltalán gyermekkori ártatlanságát. Ettől visszatartotta már atyjától örökölt szilárd becsületérzése és kötelességtudása is. Sőt még szokott áhítatgyakorlatait sem hanyagolta el. De távolodott attól a bensőséges lelkiségtől, mellyel megindult – meg is siratta később; aztán veszedelembe került a hivatása – már nem gondolt többé apácaságra.
Idejében történt tehát, hogy édesatyja 16 éves korában nevelésre beadta az ágostonos apácákhoz. Itt főként szentéletű elöljárójának hatása alatt rövid néhány hét alatt szakított világias gondolataival és relációival s megint buzgó lelkiéletre adta magát. Mikor aztán vagy másfél év múlva súlyos betegen hazakerült, egy szentéletű nagybátyjának példája, szava és könyvei megérlelték elhatározását: belép a karmelitákhoz, a Megtestesülés-kolostorba.
Tudta, hogy édesatyja leánya iránti határtalan szeretetből ezt majd ellenzi, és sokáig tusakodott őbenne is a gyermeki szeretet. Küszködésének végett vetett Szent Jeromosnak egy szava, melyet egy habozó szerzetesjelölthöz írt: „Még ha tulajdon édesatyád feküdnék is a küszöbre, lépd át és könnytelen szemmel siess a kereszt zászlaja alá. Ebben az ügyben az egyedüli kegyelet a kegyetlensége.
Azzal az elszántsággal, mely nagy föladatokkal szemben mindig jellemezte és finoman nőies lelkébe olyan sajátságos férfias vonást vitt bele, 1533-ban egy őszi reggel Antal öccse kíséretében elhagyta az otthont, bár jobban fájt a szíve, mintha meg kellene halnia, s becsöngetett a Megtestesülésről nevezett karmelita nőkolostorba. Atyja utóbb meghajolt Isten akarata előtt, és Teréz 1533 nov. 2-án beöltözött.
A Megtestesülés-kolostor aránylag enyhe szabály szerint élt. Az apácák szabadon járhattak rokonaikhoz, nőket még a klauzúrán belül is fogadhattak, s mert Avila csaknem minden előkelő családjának volt valakije a népes kolostorban, meglehetősen sűrű vendéglátás járta. Terézia gyermekkora óta kereste a magányt és az imádságot, de egyben élt-halt a barátkozásért és főként a szellemes társalgásért.
Így tehát a Megtestesülés-kolostor egészen a lelkéhez állt. Ami a tisztességbe ütközött, attól már természettől fogva undorodott, a szerzetesi fegyelem és engedelmesség általában nem esett nehezére, soha senkiről rosszat nem mondott, a betegeket önfeláldozással gondozta. Nem csoda, ha testvérei és elöljárói mintaszerű apácának tartották és föltétlenül megbíztak benne.
Teréz azonban többre volt hivatva mint arra, hogy átlag-apáca legyen. S Isten nem késett rendkívüli nevelésébe venni azt, akit rendkívüli dolgokra hívott.
Huszonegy éves korában súlyos betegségbe esett: sokszor eszméletét vesztette; idegei úgy fájtak, hogy alig bírta a fekvést; gyomra nem tűrt ételt, tagjait negyednapos láz gyötörte. Egy alkalommal négy napig tetszhalott volt. Már szemére csöpögtették a viaszt, a Megtestesülésben elkészítették a sírját. Őt virrasztó öccsének vigyázatlansága következtében hozzá még majdnem elégett ebben az állapotban.
Az atyai szeretet mentette meg az élve-eltemetéstől, és Szent József közbenjárása háromévi szenvedés után visszaadta egészségét, legalább annyira, hogy megint szerzetesi fegyelemben tudott élni és nagyobb odaadással hódolhatott az imádságnak, melyre betegsége, édesatyjának istenes halála és jámbor gyóntatóinak biztatásai serkentették.
Ekkor kezdtek jelentkezni rendkívüli imádságos kegyelmei: a szóbeli és elmélkedő imádság helyett a szemlélődő imádság, melyben a lélek minden szó, gondolatfűzés, észerőltetés nélkül szent nyugvásban vagy egyenest elragadtatásban közvetlenül Istennel, az Úr Krisztussal vagy a szentjeivel van szinte megérzi és megtapintja jelenlétüket. Sokszor látja az Úr Krisztus alakját, hallja szavát, egészen fölolvad benne; viszont a környező világról és önmagáról teljesen elfeledkezik, sőt még testi élete is nagyrészt föl van függesztve.
Teréziának ezek a kegyelmek, melyeket nem hajszolt, sőt nem is keresett, sok vígasztalást hoztak, de mondhatatlan szenvedést is. Eleinte megszenvedte, hogy még nem szakított gyökeresen világias szórakozásaival és a földi dolgokhoz való ragaszkodásával. Érezte, hogy nincs rendjén még mindig kicsinyes, hívságos emberi dolgokkal kacérkodni, ha az ember oly bizalmas barátságban van Istennel. De nem tudta magát rászánni a szabadító vagy-vagyra.
Végül 1555 tájban ennek a kínzó kétlakiságnak véget vetett Szent Ágoston Vallomásainak (aug. 28) olvasása, és a megostorozott Jézus egy képének elmélyedő szemlélete.
Most szakított minden világiassággal és teljes lélekkel visszatért az időnként abbahagyott belső imádsághoz. Egyre sűrűbben jöttek az elragadtatások, még mások előtt is, a látomások és belső isteni szózatok. Ide kopogtattak az előzőknél rettenetesebb új kínok is.
Egy apácának önleleplezései gyanússá tettek akkoriban Spanyolországban mindenkit, aki elragadtatásoktól, látomásokról tett vallomást. Terézia félt, hogy vele is a gonoszlélek űzi végzetes játékát, és jóakaró, de értelmetlen gyóntatók ebben megerősítették.
Most a rendkívüli kegyelmek elleni tusakodás és kishitűség keserves évei következtek, melyekben határtalan Isten-szeretése és alázata volt egyetlen támasza. Végre tudós és szent lelki emberek, Borgia Szent Ferenc, Bannez Domonkos, Alkantarai Szent Péter tüzetes vizsgálat után megnyugtatták: rendkívüli imádságos adományai Istentől vannak; nagy kegyelmek, de nagy szentségre is köteleznek.
Teréz a hívásnak nem is állott ellen. 1599-ben érte Isten-szeretetét az a kegyelem, hogy gyermek képében egy szeráf aranyhegyű dárdával általverte szívét. Albában őrzött szívén ma is látható a szeráfi szeretetnek ez a sebe (ünnepe aug. 27). Egy évre rá pedig fogadalmat tett, hogy két dolog közül mindig a tökéletesebbet választja. Ebben az időben kezdte leírni, gyóntatói parancsára, imádságos élményeit. S itt kitűnt egy új tehetsége: páratlan részletességgel, pontossággal és szemléletességgel tudta leírni azokat a ritka és ezért nehezen hozzáférhető élményeket. Így lett a misztikai élet tanítója.
Most érettnek találta az Úr arra a munkára, mely az igénytelen apácát korának, sőt az Egyháznak nagy emberévé tette: megreformálni Kármel ősi szerzetét és a katolikus hitéletnek új bensőséget és melegséget adni akkor, mikor megcsípte a protestantizmus dere.
Teréz okos alázatosságától távol állt a szerzetreform gondolata. Ő jól érezte magát a Megtestesülésben. A körülötte folyó élet és emberek nem zökkentették ki lelki útjából. Ahhoz tartotta magát, amit később egy panaszkodó leányának írt: „Kegyednek úgy kell viselkednie, mintha ketten az Úristennel egyedül volnának a kolostorban…”
Végre is, nincs az a hely széles e világon, ahol nem volna módunkban szeretni a mi Urunkat, Istenünket; s hála az ő szent nevének, nincs az az ember, aki ebben meg tudna akadályozni minket. Azonban mikor egy beszélgetés alkalmával több apáca nehezményezte a Megtestesülés zajos életét és több magányt kívánt, egy világi, sőt világias fiatal leány-rokona odaszólt: „Ha csak ez kell nektek, fogjatok össze ti, s kezdjetek valami elvonultabb életet.”
Teréz elhárította a gondolatot, azonban másnap a szentáldozás után megjelent neki az Úr és megparancsolta, hogy azt a tervet mindenképpen valósítsa meg. Meg is tette rendkívüli szívóssággal és bölcsességgel megalapította ugyancsak Avilában a kicsiny Szent József-kolostort (1562 aug. 24), s ott teljes szegénységben élte 12 társával az eredeti karmelita szabályt. Pedig ellenszegült rendjének főnöke, a városi hatóság, a lakosság és a régi szerzetesrendek.
A „sarutlan” karmeliták olyan eszményt valósítottak meg, melyért az Egyházban és Spanyolországban már akkor titokban sokan lelkesedtek. Nem csoda, ha ezek fölkarolták az új zárdát, és természetes, hogy a Szent József-kolostor szelleme kikívánkozott Avila falai közül. Szent Terézia egyházi biztatásra és isteni meghagyásra megkezdte az „alapítások”-at. Élete hátralevő húsz évében 17 sarutlan női kolostort alapított és – ami nagyobb dolog: 13 férfi kolostort az eredeti szigorú szabály szerint.
Ezekben az alapításokban tűnt ki igazi nagysága. A legtöbb helyen le kellett győzni vagy a hatóságoknak, vagy a nagyoknak, egyháznagyoknak is, ellenállását. Ezt megtette személyének varázsa: aki egyszer érintkezésbe jutott vele, lángoló hívévé szegődött. Azután meg kellett küzdeni a nincstelenséggel. Legtöbb alapítását a szent pénz nélkül tette; az új alapítások teljesen alamizsnára voltak utalva. Terézia határtalanul bízott Isten segítségében, és egyéni vonzó ereje mindig előteremtette az utolsó percben a szükségest. Más baj is jelentkezett. Az új alapítások hirtelen népesedtek, különféle természetű és igényű, sokszor kiforratlan emberek nem egyszer veszélyeztették a még meg nem szilárdult közösségeket.
Teréz korának legkiválóbb férfiait is megszégyenítő éleslátással ismerte föl a helyzeteket és embereket, páratlan leleményességgel találta meg a legkényesebb helyzetekben is a kivezető utat. Legtöbb alapításában az ifjú közösséget az ő példája vezette be Kármel szigorú, szemlélődő, de derűs szellemébe. A fegyelemtől és a sarutlan eszménytől nem tágított, de a túlzásoknak mindig ellenállt. Az elkerülhetetlen döccenőkön és súrlódásokon aranyos humora, derűje, együgyű, őszinte testvérszeretete és alázatossága segítette át a testvéreket.
Mikor elöljárói több évi kintlét után visszarendelték perjelnőnek a Megtestesülés-kolostorba, majdnem egyhangú fölzúdulás fogadra a „sarutlan reformálót”. Ő még csitította az őt kísérő karmelita provinciálist: van okuk méltatlankodni, mikor ilyen haszontalan főnöknőt küldenek a nyakukra.
A káptalanterembe a főnöknő helyére Szűz Mária szobrát tette: ő lesz a főnöknő. Maga kis zsámolyra ült a lábánál és kérte a testvéreket, hogy Isten szeretetéért tartsák meg szabályaikat. Alig szólt néhány mondatot, hozzáállt a népes közösségnek nagyobb része, és nem telt bele félév, mindenki rajongott érte. Egykettőre helyreállította a meglazult fegyelmet, még pedig elsősorban azáltal, hogy rendbe hozta a kolostor anyagi helyzetét, melyről éleslátó bölcsessége első tekintetre megállapította, hogy az minden bajnak gyökere.
Legnagyobbnak akkor bizonyult, mikor a sarusak mesterkedései elnyomással fenyegették élete művét. Ez akkor volt, mikor Keresztes Szent János, a sarutlan férfi-karmel alapításában főmunkatársa szégyenletes börtönt szenvedett nyolc hónapig (lásd nov. 24), Teréz Toledóban volt internálva és új alapításoktól el volt tiltva, a régiek pedig a sarusak joghatósága alá kerültek.
Teréziát a nehézségek, üldözések és szenvedések nem verték le. Krisztussal egyesült lelke egyenest örült nekik. Benső összeszedettsége és rendkívüli imaélete most termette legszebb virágait, szeráfi Krisztus-szeretése készséggel ölelte a nagy testi szenvedéseket, melyek már alapításaiban is állandó kísérői voltak; egészséges rassz spanyol szellemét pedig hősi harcra villanyozta az ellenség támadása.
Fáradhatatlanul tanakodott ügyének és lelkének barátaival, írt királynak és pápának, ostromolt Istent és embert. És megérte eszméinek teljes diadalát. Az Egyház úgy ünnepli, mint Kármel második alapítóját.
Akkor már egész Spanyolországban szent híréhen állt. Útjaiban sokszor elég volt egy megjelenése idegen, nem karmelita kolostorokban is, hogy új szellem pezsdüljön föl; egynéhány szava, egy imádsága megtérített megrögzött bűnösöket. Persze támogatta jövendölő és csodatevő, nevezetesen gyógyító tehetsége. Fejedelmek és főpapok szerencséjüknek tekintették, ha érintkezésbe juthattak vele.
Alba hercegi családja is súlyos helyzetben kívánta jelenlétét. Ő nagybetegen, forró nyári időben, a hihetetlenül rossz spanyol utakon engedett a szeretet hívásának – mint annyiszor életében. Nagybetegen ért Albába. Itt jóval előre megmondotta halála pontos idejét. Alázatosan alávetette magát az orvosok fölösleges kínzó beavatkozásainak, derűjét és összeszedettségét végig megőrizte.
Bensőséges oktatások és elragadtatások között szállt a lelke Istenéhez, kit már földi életében olyan odaadással szeretett, mint kevesen rajta kívül.
Halálának napja 1582 okt. 4. csütörtök, épp az a nap, melyen életbe lépett XV. Gergely pápa új naptárreformja; ennek következtében a következő nap, péntek okt. 15-e lett. Ezért van ünnepe okt. 15-én.
Tetemei mindjárt csodálatos illatot árasztottak, sok csodás gyógyítást közvetítettek és mindmáig ép állapotban vannak Albában, a tiszteletére emelt díszes bazilikában. Boldoggá avatása már 1614-ben történt. Szentté XV. Gergely avatta 1622-ben Loyola Szent Ignáccal, Xavéri Szent Ferenccel és Néri Szent Fülöppel együtt.
Azóta Spanyolország második védőszentje, Kármel anyja, írásaival pedig a nagy imádkozók mestere. Életét megírta és műveit magyarul kiadta Szent Teréziáról nevezett Ernő atya, sarutlan kármelita.
Szavak mellőzésével végzett szemlélődés. Szentkép nézése által végzett meditatív elmélkedés. Ezek az imamódszerek ismerősek lehetnek sokak számára napjainkban is. Hiszen, ha valaki meg akarja ismerni a Teréz által is megélt szemlélődő lelkiséget, akkor erre napjainkban is komoly lehetőségek kínálkoznak. A sarutlan karmelita nővérek mellett a jezsuiták is rendszeresen szerveznek lelkigyakorlatokat, lelki napokat vagy előadásokat, ahol bevezetik az érdeklődőt a lelki élet ezen szeletébe.
A későbbi XVI. Benedek pápaként ismerté vált Joseph Ratzinger bíboros, az általa szerkesztett A katolikus egyház katekizmusa a szemlélődő ima mint létező és a hívek számára hasznos imamód bemutatásánál Szent Terézt vette példának.
Szent Teréz szemlélődő lelkivilágát nagyon jól érzékelteti A belső várkastély előszavában megfogalmazott gondolatmenet:
„Teréz istenélményét ez a két tétel fejezi ki: minden Isten hatalmában van (mindenható); és Isten jóindulattal van irántunk (atya). Egész lelkiéletet egybefoglaló rendszere a belső imára épül föl: „A belső ima – nézetem szerint – nem egyéb, mint benső barátság Istennel, amennyiben gyakran maradunk vele négyszemközt, tudván azt, hogy szeret bennünket.” […]
A legtöbb ember infantilizált Isten-képet hordoz magában. Azt a gyermekkorából őrzött, fenn a mennyekben élő és uralkodó Istent, aki valahonnét kívülről és távolról nézi és szemléli életünket. Teréz – a kopernikuszi fordulat századában – valami hasonló nagy fölfedezést és fordulatot sürget benső világunkban…” (Dr. Belon Gellért: Előszó. In: Avilai Szent Teréz: A belső várkastély,)
Hogy megértsük Szent Teréz egyházszervező munkájának jelentőségét, ismernünk kell rendjének rövid történetét. A Kármelhegyi Boldogságos Szűz Mária Rendje (röviden karmeliták) nevét a Palesztinában található Kármel-hegyről kapta. Az eredetileg a keleti ortodox egyház spirituális jegyeit viselő rend Szent Teréz idejében már a nyugati egyház arculatát viselte. Regulájuk Szent Alberttől származik és IV. Ince pápa erősítette meg 1247-ben. A keresztes háborúk végeztével, 1291-ben a szaracénok elűzték a karmelitákat a Szentföldről, így Európában folytatták működésüket.
A testvérek élete ettől kezdve a szemlélődő-elmélkedő „irányvonaltól” egyre inkább az „apostolkodás”, például lelkipásztorkodás és tanítás felé mozdult el.
A rend női ágának keletkezése V. Miklós pápához köthető, aki 1542-ben felhatalmazást adott erre a Rendhez kapcsolódó világi hívek közösségének (harmadrend) működésével együtt. Ebben az időben – a 13. századi viszonyokhoz képest – erősen meglazult a karmelitákra jellemző aszkétikus fegyelem. Szent Teréz saját kolostorát is inkább egy „zsibongó vendégházhoz” hasonlítja, ahol a – sokszor előkelő családból származó – nővérek szabadon fogadhatnak látogatókat, mintsem egy elmélkedésre és szemlélődésre alkalmas helyhez. Ilyen helyzetben történik, hogy Teréz 1562-ben elöljáróitól felhatalmazást kap egy új kolostor alapítására.
Később több kolostor alapítására is felhatalmazták, mellyel egy olyan lavina indult meg, mely a mai napig kihatással van rendje és a katolikus egyház és hívei életére nézve. Teréz kapcsolatba került kora több neves hittudósával is, például Keresztes Szent Jánossal, akivel való találkozása után született meg benne a férfi rend reformjának elhatározása is.
Halálakor tizenhat karmelita kolostort és háromszáz sarutlan karmelitát hagy maga mögött.
Néhány a jelentősebb alapításai közül: Medina del Campo (1567), Malagon és Valladolid (1568), Toledo és Pastrana (1569), Salamanca (1570), Alba de Tormes (1571), Segovia (1574), Beas de Segura és Sevilla (1575), Villanueva de Jara és Valencia (1580), Soria (1581) és Burgos (1582) kolostora. Teréz az alapításokkal visszatért a Rend eredeti, 13. századi regulájában megfogalmazott eszményéhez, melyet saját, misztikus kegyelmeinek gyümölcseivel gazdagított.
A rendházak a külső világtól elzárt résznek (klauzúra) újbóli felállításával a szerzetesek számára visszaállította a csendes elvonulás, elmélkedés és szemlélődés lehetőségét. A szegénység megélésére nagy hangsúlyt fektetett. Innen eredt rendje megreformált ágának neve: „sarutlan karmeliták”. Két jelentős újítást is hozott: bevezette a napi két közösségi együttlétet (rekreáció), és a napi kétszer egyórás belső imát (szemlélődés).
„…Írásaiban Teréz feltárta az Istennel való egyesülés folyamatát; a belső (szemlélődő) ima útját. Ellentétben más keresztény misztikusokkal, elengedhetetlenül fontosnak tartotta a ragaszkodást Jézus emberségéhez is. Legjelentősebb négy könyve közül az első az 1562-ben először megfogalmazott Önéletrajz, melyben, mint írja, az őt elárasztó misztikus kegyelemnek és Jézus lelkében való jelenlétének élményét fogalmazta meg. A Sarutlan Karmelita Nővérek honlapján a következőket olvashatjuk ennek a munkájának keletkezési körülményeiről:
„1554. Teréz majd negyvenéves. Buzgó, sőt példás apáca lett belőle. Mégis elégedetlen. Szeretne mindenben Ura kedvében járni, nehogy valaha is szándékosan megtagadjon tőle valamit. Szeretne új Mária Magdolna lenni. Ezt a kegyelmet egy Ecce Homo kép előtt kapja meg, ami heves könnyekre fakasztja. Azzal a bizonyossággal kel fel imájából, hogy Isten meghallgatta kérését. Ettől kezdve valóban az Úr veszi kezébe az életét.
Elhalmozza a belső ima kegyelmeivel, s Teréz úgy érzi, megfogta, megragadta őt Isten. Ezeket a kegyelmeket azonban külső megnyilvánulások, elragadtatások kísérik, amelyek bárhol előfordulhatnak és végtelenül megalázzák.
Az emberek pletykálnak, állást foglalnak. Feltámad az Inkvizíció réme, s ha nem is máglyával, de legalábbis börtön és jókora bírság lehetőségével fenyegeti a megvilágosodott apácát. Maga Teréz biztos az egyházhoz való hűségében, így alig fél, de tanácstalan marad. Lelkivezetői vagy nem tudnak mit kezdeni vele vagy gyávaságból keményen irányítják.
Nyolc év telik el így, a buzgalom és a lelki éjszakák évei. Ennek során, mivel arra kötelezik, hogy gyóntatóinak számoljon be mindarról, ami történik vele, elkészíti első legjelentősebb könyvét, az Önéletrajzot…”
Avilai Szent Teréz. Karmelita szentek
Szintén 1562-ben készül el A tökéletesség útja címmel írt könyv, melyben a kolostori rendszabályok mellett már komolyan foglalkozik a belső imával, annak megéléséhez ad gyakorlati tanácsokat. Bár meg kell jegyeznem, ezek a tanácsok közel sem olyan kiforrottak, gyakorlatiak, mindennapi élethez idomultak, mint például a 20–21. századi szemlélődés nagymesterének, a jezsuita Jálics Ferenc atyának a tanácsai, melyet a „szemlélődő lelkigyakorlatos” módszeréhez ad, többek között erről szóló könyvében.
Talán Teréz idejében még ezen imamód, és egyéb meditatív jellegű gyakorlatok sokkal jobban hozzátartoztak a hitélethez és sok, Jálics Ferenc által is leírt gyakorlati módszer evidens lehetett az imádkozóknak, amiket ezért felesleges volt elmagyarázni. Olyan dolgok, amiket az észt, a rációt talán túlságosan is előtérbe toló felvilágosodásnak nevezett szellemi folyamat és az egykori Római Birodalom fénykorát idéző klasszicizmus teljesen „kiradírozott” a nyugati kultúrkör embereinek fejéből és lelkéből. Ezért a 20. században ezeket újra meg kellett tanítani.
Emellett Teréz hivatkozik például Szent Ignácra is mint az imametodikákat részletesen bemutató személyre. A belső várkastélyhoz hasonlóan ebben a könyvben is egyfajta patetikus túláradással veti papírra gondolatait, sokszor ismételve a korábban leírtakat. Egy-egy új fejezet kezdeténél több helyütt olvasunk effélét:
„Sok idő múlt el azóta, amióta megírtam az eddigieket s nem volt alkalmam folytatni. Nem is tudom, hogy mint mondtam: újra el kellene olvasnom. Hogy pedig erre ne vesztegessem az időt, úgy írom tovább, minden rendszer nélkül, amint éppen eszembe jut…”
(Avilai Szent Teréz: A tökéletesség útja. A belső várkastély)
Miután megalapítja a kis avilai Szent József-kolostort, ahol az eredeti Kármel reguláját vezeti be, „élete legnyugalmasabb öt évét tölti itt”. Kolostoralapítása oly sikeres, hogy generálisa újabbak alapításával bízza meg. 1567-ben készül el négy fő műve közül a harmadik, Az alapítások könyve. Ebben a könyvben feltárja azt az utat, melyet „Isten kóborló asszonyaként” tesz meg. Alapításainak se szeri, se száma, több ezer kilométert „kóborol” Kasztíliától Andalúziáig.
Legfőbb és legtöbbet emlegetett könyvét azonban ezután, 1577-ben írja meg A belső várkastély címmel. Ezt akár még „szórakoztató irodalomként”, afféle sajátságos kalandregényként is kézbe vehetnénk, bár ahhoz kissé nehezen emészthető a mondanivalója. „Képzeljük a dolgot úgy, mintha a mi lelkünk egy gyönyörű szép várkastély volna, egy darab gyémántból, vagy ragyogó kristályból faragva, benne pedig sok lakás, mint ahogy az égben is sok van.”
A keresztény/tyén körökben sokat vitatott stresszkezelő és elmefejlesztő módszer, a Silva-féle Agykontroll egyik oktatója, Justin Belitz ferences rendi szerzetes a következőket írja erről a „belső várkastélyáról”:
„Avilai Szent Teréz leírja, hogy elképzelt egy kastélyt és annak különböző szobáiba ment be, hogy meditációi során különböző feladatokat végezzen el. Ha például türelmessé akart válni valakivel szemben, akkor elképzelte, hogy türelmesebb akart lenni. S ezen a lelki képen keresztül képessé vált arra, hogy valóban elérje ezt a célt. Ez az aktív meditáció. Azért aktív, mert ő irányította a gondolatmenetet, a folyamatot, s ilyen módon teljesítette mindazt, amiről tudta, hogy Isten akarata. Ugyanezt tesszük a Silva-féle agykontrollban, csak nem egy kastély szobáiban képzeljük el magunkat, hanem például egy tükörben…” (Justin Belitz: Vallás és agykontroll? Justin Belitz ferences rendi szerzetes előadása)
Azonban Justin atya írásához hozzá kell fűzni, hogy magában a műben nem esik szó arról, hogy Teréz valamiféle meditatív gyakorlatokat is végzett volna, és hogy bárkivel szemben is elképzel ott egy megvalósítandó viselkedésmodellt. Bár az igaz, hogy az általa leírt lelki élmények feltételezik, hogy ő azokat valamiféle – mai szóhasználattal élve – meditatív vagy kontemplatív állapotban (modern megfogalmazásban: alfa tudatállapotban) élte át. Tulajdonképpen ebben a könyvben a lelki fejlődés stációit mutatja be, s a várkastély csak „illusztrációként” szolgál ennek érzékeltetésére. Ez a csodálatos várkastély, ami nem más, mint a lelkünk világa, egy ezernyi kalandot magában rejtő épület, ahol az oda bemerészkedő különleges izgalmakban részesül. Márpedig egy Istent kereső karmelita szerzetes miért ne merészkedne be? Ráadásul lokálisan roppant egyszerűen megközelíthető, az oda vágyónak csak egy nyugodt helyre, például a szerzetesi cellájába kell bemennie.
Bár a térbeli akadályok gyakorlatilag nem léteznek, mégsem olyan könnyű megjárni ezt a különleges épületet. Ha térben nem is, de sokszor jelentkeznek egyéb komoly akadályok azok számára, akik ennek a mesebeli királylányok hajlékával vetekedő várkastélynak minden zegét-zugát szeretnék bejárni.
Mintha egy konzoljáték vagy szerepjáték cselekményeinek helyszínén járnánk, itt is vannak teljesítendő próbák, sőt legyőzendő szörnyek is.
Ennek a kalandos várkastélynak hét „lakása” (értsd: szintje) van, melyek a lelki fejlődés különböző stációit foglalják magukban.
„Amint említettem, ebben a várkastélyban nagyon sok lakás van, fölül, alul, oldalt és középen, a legközepén azonban van egy, amely fontosabb valamennyinél, mert benne folynak a legbizalmasabb beszélgetések Isten és a lélek között. Tartsátok jól fejetekben ezt a hasonlatot; ennek segélyével talán majd sikerül megértetnem veletek, hogy milyenek azok a kegyelmek, amelyeket Isten a léleknek ad, s hogy milyen fokozati különbség van az egyes kegyelmek között…” (Avilai Szent Teréz: A tökéletesség útja. A belső várkastély)
A belső várkastély szám szerint olyan hét lakást foglal magában, melyekből a hat külső burokszerűen öleli körül a lélek belsejét, ahol Isten lakása van.
Az első lakás, az önismeret lakása, melyet az ördög gazdagon „felékesít”, még a világias gondolkodás, a hiúság csábításaival és millió szobájában „légiószám tartja ördögeit, s a gyanútlan lelkeknek ezerféle tőrt vet”.
A második lakásban lévők olyanok, akik gyakorolják ugyan az imádságot, de nem kerülik a „bűnre vezető alkalmakat”. „Bizonyos tekintetben ugyan nehezebb a sorsuk, mint az előbbi osztályba tartozó lelkeké, azonban már nem forognak oly nagy veszedelemben, mint azok.” Ők már keresik az Isten társaságát, de a világias dolgok még a világ ügyei, gyönyörei és csábításai között még el-elbuknak.
A harmadik lakásban a komoly próba a lelki szárazság, melyben kitartónak kell lennie az istenkeresőnek.
A negyedik lelki lakásba „nem férkőznek be azok a mérges fenevadak”, melyeket az első háromban ismertetett, s ha mégis megtennék, nem veszedelmesek már a lélekre nézve, sőt inkább hasznára vannak kísértéseikkel, hiszen abból biztosan győztesen kerül ki a megkísértett. Hiszen itt már egyesült a lélek Istennel és a kísértés csak közelebb viszi őt „Szent Felségéhez”.
Az ötödik lakás az „Egyesülés imája”, melyet a bábból kikelő hernyóból vált lepkéhez hasonlít. A lélek is így alakult át szép „pillangóvá”.
A hatodik lakásról ír leghosszabban, ez tulajdonképpen a hetedik lakás „előszobája”. Ebben a lakásban, mivel az „Úr nagyobb kegyelmeket ad”, sokat is kell szenvedni a léleknek, hiszen „bűneik itt nagyon erősen fájnak”. Itt „elragadtatik a lélek”, „értelmi és képzeleti” látomásai vannak. Isten oly hő vágyat kelt a lélekben a másvilág után, hogy az testi életét veszélyezteti; beszél arról, hogy mily nagy haszna van az Úr e kegyelmének. Itt – Pál apostol módjára – a lélek szinte kívánja a földi halált, hogy megszabaduljon azoktól a „béklyóktól és nyomorúságoktól”, amik itt megkötözik őt.
A hetedik lakást a „lelki házasság” stációjának is nevezi. A lélek itt is jobbnak tartja a „túlvilági létet” és kíván „elköltözni” oda, de az Isten szolgálata miatt szívesen „marad”.
„A mi jó Istenünk azt akarja, hogy leessék a hályog az illető lélek szeméről és valami rendkívüli módon lásson és értsen valamit abból a kegyelemből, amelyben részesül. Midőn már bent van a hetedik lelki lakásban, a Szentháromság három Személye nyilatkoztatja magát ki előtte és pedig értelmi látomásban és valami sajátságos módon lép vele érintkezésbe. Mint valami lángtenger, mint valami ragyogó fényességű köd, úgy jelenik meg szelleme előtt külön-külön a három isteni Személy.
Itt tehát a három isteni személy érintkezik a lélekkel és beszél vele. Ekkor érti csak meg a lélek igazában, amit az Úr mond az evangéliumban, hogy ha valaki szereti Őt és megtartja parancsolatait, akkor az Atyával és a Szentlélekkel együtt eljön hozzá és nála fog lakni…”
(Avilai Szent Teréz: A tökéletesség útja. A belső várkastély,)
Mit is hagyott örökségül a katolikus egyház eme lánglelkű és nagy formátumú leánya?
A hitélet megreformálásához, a misztikus kereszténység alapjainak újbóli lefektetéséhez kétségtelenül legalább annyira hozzájárult, mint „Jézus katonája”, Loyolai Szent Ignác.
És ha azt gondolnánk, művei csak félhomályban úszó, ódon hangulatú könyvtárak poros polcaira való afféle hangulatelemek, akkor csalatkoznunk kell ebbéli hitünkben.
Ha összegezni kellene Avilai Szent Teréz irodalmi munkásságát és annak hatását, akkor ezt nagyon jól érzékeltetik Dr. Belon Gellért sorai:
„KELL-E A MODERN VILÁGNAK? – Bár a számok a szellemi dolgokban általában nem sokat jelentenek, bizonyos vonatkozásokban mégis jellemzőek lehetnek. 1967-ből származó összegezés szerint Nagy Szent Teréz művei négyszáz év alatt 1212 kiadást értek meg. Éspedig: halálának csonka századában tizennyolc év alatt 17, a következőben 243, a fölvilágosodás korában 125, a XIX. században 269, a jelen, ismét csonka században 529 kiadást, ez utóbbiból az első ötven évben 345, 1950–67-ig 184 kiadás jelent meg. Föltűnik az adatokból a fölgyorsuló tendencia, ami nyilván a Szent Teréz iránti erősödő érdeklődést mutatja…” (Avilai Szent Teréz: A belső várkastély)
Istenünk, ki Szentlelked által arra indítottad Szent Terézt, hogy az Egyháznak megmutassa a tökéletesség útját, kérünk, add, hogy tanítása épülésünkre szolgáljon, és az életszentség utáni vágy a szívünkben felgyulladjon!